Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

1. fejezet

2019.10.07

1. fejezet

 

Chris Pepper nyomozó bal kezével végigsimított világosbarna, erős szálú, rövid haján és nagyot sóhajtott. Ez az ügy, amiért most iderendelték ebbe az áldatlanul procc, tengerparti nagyvárosba, nem tűnt különösebben nehéznek. Legalábbis számára nem. De a helyi rendőrfőnökkel és embereivel annál inkább meggyűlt a baja: korlátolt, nagyképű városi nyomozókkal kellett együtt dolgoznia, mivel az ügy kényes politikai vonatkozásai miatt az Ügynökség nem engedélyezte saját csapatának bevonását. A képzett és mindenben keze alá dolgozó, kipróbált emberei így most kénytelen-kelletlen otthon rostokoltak, miközben ő a helybéli kollégák szeszélyeinek kiszolgáltatva nyomozott, akik a legegyszerűbb utasításait sem voltak hajlandók körültekintően végrehajtani. Nem is csodálkozott hát különösebben, hogy ezzel a hozzáállással hónapok alatt sem sikerült megoldaniuk ezt a rutinfeladatot. Mivel azonban a bűntényben egy szenátor lánya volt az áldozat, különleges nyomozót rendeltek ki a helyi nyomozás kudarcát követően, holott – Chris véleménye szerint – ezzel az üggyel egy szerényebb képességű rendőr is kényelmesen elboldogulhatott volna. Bosszantotta ez az időrabló feladat, nem érezte a képességeihez méltónak, de a gyászoló szenátor külön őt kérte az Ügynökségtől, így nem akart a visszautasításból felesleges feszültséget. Három napot adott magának az eset felderítésére, nem többet. Mostanra azonban ingerülten konstatálta, hogy a helyi erők amatőr hozzáállása jó eséllyel ki fogja tolni ezt a határidőt. Hiányos vallomások, felgöngyölítetlen események és elvarratlan szálak jellemezték az előtte dolgozó nyomozók munkáját, ezért kezdte magát úgy érezni ebben a városban, mint egy megfáradt tanár, aki a hanyag és lusta diákok fejébe igyekszik belepasszírozni a szakmai alapokat. Még szerencse, hogy legalább az otthonától nem kellett messzire utaznia mindezért.

 

Ingerülten szállt ki fekete, sötétített üveges, kormányzati autójából, és felnézett a puccos, húszemeletes, csupa üveg- csupa fém apartmanházra, mely közvetlenül a tengerparti sétány mentén terpeszkedett. Nem szerette az ilyen helyek rongyrázó életvitelét, és nem tartotta valami nagyra a képviselőit sem. Munkája kiemelt államközi státuszánál fogva neki sem voltak pénzügyi korlátai, bárhol lakhatott volna, ahol csak kedve tartja. Chris Pepper különleges nyomozónak azonban esze ágában sem volt külsőségek fitogtatásával a világ orrára kötni anyagi helyzetét. Ugyanez az elv vezérelte az öltözködésben is: egyszerű, sötét ruhákban járt, általában egyszínű pólót és farmernadrágot viselt, kényelmes bőrbakanccsal. Az otthona pedig – egy kétszobás, erkélyes kis lakás – bár szintén a tengerre nézett, de saját kisvárosának egyik külső, kevésbé felkapott részében, egy domboldali társasházban, aminek még portaszolgálata sem volt.

 

Ennek az apartmanháznak az impozáns, légkondicionált előterében azonban egy aranypaszományos, vörös düftinkabátban pompázó, tekintélyes méretekkel megáldott portás terpeszkedett elegáns pultja mögött, és szemét fensőbbséges lassúsággal emelte a belépő, majd hanyagul a pultra könyöklő nyomozóra.

– Mit óhajt?! – vakkantotta oda flegmán Chrisnek, és fejét lehajtva ismét az előtte heverő papírokba merült.

– Chris Pepper különleges nyomozó vagyok – csapta ki a pultra egy kurta mozdulattal vörös jelzéssel ellátott kormányzati igazolványát Chris. – Kérem, szóljon fel Miss Emily Greennek, hogy beszélni szeretnék vele!

A portás erre láthatóan megszeppent, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett a helyén.

– Oh, én...bocsásson meg, Mr. Pepper! Már ideszóltak a rendőrségtől, hogy érkezni fog! Csak hát nem gondoltam, hogy egy vörösjelvényes nyomozó ilyen hétköznapi öltözékben... – kezdte volna hadarva a mentegetőzést, ha Chrisben hirtelen felül nem kerekedik az órák óta elfojtott ingerültség, és kemény hangon félbe nem szakítja a szabadkozás kezdődő áradatát.

– Nem Mr. Pepper, hanem Pepper különleges nyomozó a megszólításom! És kérem, csipkedje magát ennél sokkal élénkebben, mert abszolút nem érek rá végighallgatni a lényegtelen fecsegését! – Erre a portás abbéli ijedt igyekezetében, hogy az asztalán fekvő telefon kagylóját a kezébe kaparintsa, kis híján leborult a pajkosan ide-oda gurulgató irodaszékről. A nagy kapkodásban csaknem elejtette a telefont, ám egy mesteri reflex váratlan felbukkanásának köszönhetően végül sikerült a kagylót párnás mancsai közé szorítania, majd mutatóujjának vastagságát meghazudtoló gyorsasággal néhány számot a telefonba bepötyögnie. Chris – aki máris megbánta ingerült kifakadását – az ügyetlenkedést látva inkább elfordult a pulttól, és egy újabb mélyről jövő sóhajtás kíséretében odalépett a bejárat mellett terpeszkedő hatalmas üvegfal elé, hogy az utca forgalmának látványába merüljön. A háta mögött zajló halk beszélgetés hangjai már el sem jutottak hozzá.

”Micsoda képmutató város!” – gondolta utálkozva, és maga is meglepődött saját rosszkedvén és kritikus hangulatán, melyek egyáltalán nem voltak rá jellemzők. Nem szokott ő másokat kritizálni, vagy ok nélkül lehordani. Általában elnéző türelemmel viselte a nálánál szerényebb képességűeket, és az emberek ügyetlenkedése sem bosszantotta. De ez a mai nap valamiért olyan nyomasztóan nehezedett a vállára, hogy maga sem értette: most vajon miért nem segíti át a mélyponton mindig oly erős akarata és céltudatossága? Saját gyarlóságával szembesülve végül megenyhült, és arcára félmosolyt erőltetve fordult vissza a portás felé, mikor az bátortalan hangon őt szólította:

– Pepper különleges nyomozó! Miss Green várja önt az apartmanjában: 18. emelet, 1823-as ajtó. Kérem, kövessen! A lift erre lesz...

Chris engedelmesen követte a megjuhászodott alkalmazottat, aki a pultja mögül kilépve immár teljes pompájában mutatkozott meg előtte. A lift felé sétálva a nyomozó hátulról is megcsodálhatta a portás talpig piros egyenruhába bújtatott, súlyosan döcögő lépteit, amiről mindjárt a Télapó jutott eszébe. Ez a mókás életkép annyira felvidította, hogy a 18. emeleten még mindig mosolyogva lépett ki a liftből, és indult el a folyosón a 1823-as apartman irányába.

 

Így látta meg őt életében először Miss Emily Green, aki lakásának nyitott ajtajában már várta a nyomozót. A nő egyáltalán nem számított egy ilyen erőteljes és vonzó férfi megjelenésére, hiszen előítéletei szerint a rendőrnyomozók általában alacsony és köpcös alkattal, no meg bosszantóan fontoskodó természettel voltak megáldva. Amikor tehát észrevette a liftből mosolyogva kilépő Christ, aki szemét a földre szegezve határozott léptekkel közeledett felé, miközben kisportolt testalkata a szürke hosszú-ujjú pólón és fekete farmeron keresztül is jól kivehetően megmutatkozott, Emily bizony kellően megrémült. Szemérmes életet élő szingli nőként nem volt hozzászokva az otthonába látogató férfiakhoz. Mielőtt tehát a nyomozó megláthatta volna, gyorsan visszalépett a folyosóról, és az ajtót csendesen betéve sietősen felszaladt a galérián lévő gardróbszekrényéhez, hogy legalább egy tisztességes bebújós nyári ruhát magára kapjon a cicanadrág és kinyúlt szabadidőpóló helyett, amit éppen viselt.

 

Chris a folyosón lépkedve elhaladt a bűntény helyszínét rejtő ajtó előtt. A szomszéd apartman bejáratához érkezve aztán megállt és határozottan bekopogott, majd vállával a félfának dőlve azonnal gondolataiba merült. Sajátosan működő elméjének különleges képessége volt, hogy nyomozás közben minden üres percet ki tudott használni elemzésre és értékelésre. Ha egy beszélgetésben beállt néhány percnyi szünet, vagy a kocsijában útitárs nélkül utazott, az agya automatikusan működésbe lépett és lázasan dolgozott az éppen aktuális ügyön. Emiatt most az sem tűnt fel neki, hogy a tanúja percekig várakoztatja az ajtaja előtt.

 

Amikor Emily Green végre színes-virágos, pamut nyári ruhájában mesterkélt vidámsággal hirtelen szélesre tárta az ajtót, a nyomozó gondolataiból eszmélve, fejét még mindig lehajtva nézett fel rá, és egy villanásnyi idő alatt végigmérte a nőt. A formás meztelen lábfejek, a nőiesen telt alakot rejtő mókás nyári ruha látványa, a két fonott copfba rendezett élénkvörös haj és a pirospozsgás kedves arc ismét jókedvre derítették. Nem adhatta azonban át magát önfeledten ennek a derűs jelenésnek, hiszen hivatalos ügyben érkezett, így szigorú, formális modorát magára öltve mutatkozott be a nőnek, aki ettől láthatóan zavarba jött.

–  Miss Emily Green? Én Chris Pepper különleges nyomozó vagyok, és a Kormány megbízásából nyomozok Miss Catherine Rider halálának ügyében.

 

Emily az ajtó kinyitása után csak bámulta a jóképű nyomozó égszínkék szemét és átható tekintetét, borostás, barázdált arcát, amit – érzése szerint – talán a súlyos bűnügyek formálhattak ilyen erőteljessé. Első pillantásra a férfi látványa a westernfilmekben szereplő préri hőseire emlékeztette, akikből csak úgy sütött az elszánt céltudatosság. A térdei egy pillanatra el is gyengültek ettől a váratlan benyomástól, amitől annyira zavarba jött, hogy arcát elöntötte az édes pirosság, és válaszolni is alig tudott a nyomozónak.

– Öööö... igen, nyomozó. Kérem, fá…fáradjon beljebb! – hebegte kipirultan, és szemét lesütve félreállt az ajtóból, amibe addig erősen belekapaszkodott.

Chris az invitálásra elindult befelé a tágas lakásba, miközben alig látható mosoly suhant át az arcán.

”Talán mégsem lesz olyan utálatos ez a mai nap!” – gondolta jókedvűen, de mire a széles hall közepén megállva visszafordult a lány felé, már ismét magára öltötte szigorú, hivatalos modorát. Bár egyértelmű jeleit látta annak, hogy ezzel a viselkedéssel zavarba hozza a nőt, mégsem akart engedni kimértségéből, hiszen az emberek zavarba ejtése a munkája szempontjából kifejezetten előnyösnek számított.

 

Chris Pepper nyomozó páratlan eredményei a nyilvánosság elől gondosan rejtve voltak, mert a Kormány és a Kormányközi Különleges Nyomozó Ügynökség – az ISIA, melynek Chris is tagja volt – kínosan ügyeltek válogatott ügynökeik inkognitójára. Chris kivételes képességeivel ezért csak a legfelsőbb kormányzati körök voltak tisztában; a kihallgatásra kijelölt tanúk nem ismerhették előéletét, zseniálisan kombináló elméjét és kifinomult szellemi érzékenységét, melyek lehetővé tették számára, hogy az emberek szívének mélyére lásson, és így tegye nyilvánvalóvá valódi szándékaikat. A kikérdezett személyek tehát semmit nem sejtettek azokból a speciális elemző és értékelő módszerekből, amikkel Chris Pepper nyomozó dolgozott.

 

Emily bátortalanul hellyel kínálta a férfit, aki otthonosan ledobta magát a nappali közepén álló, bézs színű bársonykanapé egyik szélső ülésére, és lazán hátradőlve bal lábfejét a jobb térdére fektette, majd egyik karját kényelmesen kinyújtotta a háttámlán. A nő vele szemben egy fotel szélére kuporodott, és szorosan összezárt térdeire nagy gondossággal igyekezett ráhúzogatni nyári ruhájának bő szoknyarészét.

Ezek a modern nőktől olyan szokatlan, szemérmes mozdulatok felkeltették a nyomozó érdeklődését. Tisztában volt saját külsejével és annak nőkre gyakorolt hatásával, de ilyen hölggyel korábban még nem találkozott. A legtöbb nő, akivel a munkája során dolga volt, szinte kivétel nélkül átlátszó csábítási praktikákkal fárasztotta, amikkel szemben – bár talpig férfi volt – erős immunitást fejlesztett ki magában. A kihallgatások során tehát nem zavarták össze a rebegő szempillák, a csábos pillantásokkal fűszerezett dekoltázsvillantó behajlások, ahogy a keresztbe rakott fedetlen lábak és kézzel rázogatott hajkoronák, vagy súgó-búgó hangon megejtett pikáns utalások sem. Amikor ilyesmivel találkozott, egy-két faragatlan ásítással tette nyilvánvalóvá érdektelenségét, ami a csábító nőket egy csapásra durcás macskákká változtatta. Nagyon unta már a szokványos pasifogó praktikákat, és azokat a gátlástalanul rámenős nőstényeket, akik a saját identitásukat kizárólag egy férfi oldalán tudták definiálni. És bár szíve mélyén őszintén vágyott egy hozzá illő társra, mégis képes volt felülemelkedni a felszínes kapcsolatok világán, ahogy az egyéjszakás kalandok lehetőségei is őszintén elborzasztották. Felelőtlen fiatalként még ő is kihasználta a kínálkozó alkalmakat, de egy sorsdöntő napon végre meghozta élete legfontosabb döntését. Attól fogva kizárólag az Istentől rendelt jövőjének élt, és végleg maga mögött hagyta a perspektívát nélkülöző párkapcsolatokat.

 

Hatéves korától a nagyszülei gondoskodtak róla, akik igyekeztek őt és a bátyját keresztény szellemben nevelni, a Biblia tanításai szerint. De a fájdalom és harag, amit Chris a szülei halála miatt érzett – akik egy balesetben vesztették életüket – sokáig megakadályozták a fiút az Istennel való őszinte kapcsolat megteremtésében. Amikor azonban egy tinédzserkori párkapcsolata kis híján tragédiával ért véget, az emiatt érzett bűntudat és szégyen komoly önvizsgálatra, majd őszinte istenkeresésre késztették. Attól az időtől fogva alapjaiban változott meg a nőkhöz való viszonya, mert hinni kezdett abban a feledésbe merülő igazságban, hogy minden férfinak csupán egyetlen nőre van szüksége, aki mellett teljes életében kitarthat jóban-rosszban, egészségben-betegségben, gazdagságban-szegénységben, míg a halál el nem választ. Abban sem kételkedett többé, hogy ez a számára kiválasztott különleges nő egy szép napon megáll majd előtte, ő pedig fel fogja benne ismerni az igazi társát.

 

Hosszú évek óta élt már egyedül, de mégsem magányosan, miközben eltökélten nemet mondott minden lealacsonyító érzéki vágyra. Tudta jól, hogy Isten természetfeletti támogatása nélkül ilyen hosszú időn keresztül nem lett volna képes megtartóztatni önmagát, hiszen egészséges felnőtt férfiként ő sem volt fából. De a nők szexuális kihasználása őszintén felháborította, ezért esze ágában sem volt lopott gyümölcsökkel kábítani magát. Egyetlen nőre várt csupán, akit Isten teremtett számára, akit egész hátralévő életében képes lesz szeretni és körülvenni gondoskodással. És bár mélységesen tisztelte a női nemet, jó ideje nem kereste már a társaságukat.

 

De most, ez a jelenlétében kínosan feszengő, szoknyáját minden irányból gondosan húzogató, szégyenlős pillantásokkal fel-feltekintő helyes kis nő szokatlanul felkeltette az érdeklődését. Persze Chris ezt csupán szakmai érdeklődésnek tudta be, fel sem merültek nála egyéb szempontok. Alig várta hát, hogy alaposan kikérdezhesse Emilyt, akinek hátterét a látogatást megelőzően már részletesen áttanulmányozta. Tudta róla, hogy harmincöt éves, egyedülálló, és huszonöt éves kora óta a Rouge magazinnál dolgozik újságíróként. A megismert adatok alapján egyáltalán nem ilyennek képzelte a nőt. Sokkal inkább egy egészségtelenül csontos, öntudatosan kellemetlenkedő, a fehér férfiakat szívből megvető, sznob vénlányra számított. Egy veszett kutyaként acsarkodó feministára, aki párkapcsolatainak sikertelenségéért az emberiség összes férfiját egyszerre hibáztatja. Ez a nő azonban igazi talányként ült most előtte, mint egy kinyitásra érdemes ékszeres doboz. Kíváncsian várta hát, hogy belepillanthasson ennek a bájos nőnek a lelkébe; persze kizárólag az ügy felgöngyölítésének érdekében, ez csak természetes.

 

– Nos, Miss Green, kezdjük akkor az elején – indította Chris a mondandóját határozott hangon. – Olvastam a helyi rendőrségi aktákban az ön vallomását. Mindent, amit a halálesettel kapcsolatban fontosnak tartott elmondani. Én azonban szeretném az ön kikérdezését teljesen elölről kezdeni. Engem azért küldött ide a Kormány, mert a helyi rendőrség az elmúlt három hónapban nem mutatott fel megoldást az ügyben. Emiatt Rider szenátor – akinek egyetlen leánya ennek a megrázó esetnek az áldozata – teljes joggal érzi magát csalódottnak és dühösnek. Nem indulhatok el tehát az előttem járók nyomdokain, egyrészt mert az sehová sem vezetett, másrészt mert én teljesen más módszerekkel dolgozom. Ha van kérdése az elhangzottakkal kapcsolatban, kérem tegye fel!

– Pepper nyomozó, ez azt jelenti, hogy ismét részletes vallomást kell tennem a rendőrségen? – kérdezte Emily elgyötört hangon, láthatóan elcsüggedve.

– Nagyon megviselt engem ez az ügy, és a kihallgatások során a helyi nyomozók sem kímélték az érzéseimet. Ezért – ha mondhatok önnek ilyet – nagyon szeretném a korábban elmondottak fenntartásával elkerülni az újabb rendőrségi vallomástételt!

Chris a könyörgő, szelíd szemekbe nézve ismét kiesett szigorú szerepéből: vonásai megenyhültek, és gyöngéd együttérzéssel nézett vissza a nőre. Aztán köhécselést mímelve zavartan igyekezett visszanyerni hivatalos modorát, miközben el volt képedve saját gyengeségétől. Húsz évnyi szakmai rutinjának acélfalai repedeztek, ahogy belenézett ennek a bájos nőnek a kedves tekintetébe. Miközben minden fegyelmezettségére szüksége lett volna ahhoz, hogy ezt az áldatlan ügyet minél előbb megoldja!

”A jó életbe! – füstölgött magában. – Nem szórakozni jöttem ide! Emily ujjlenyomatait megtalálták a vörös szatén lepedőn, tehát kapcsolatban állt a szomszédjával. Catherine halálának idejére viszont bombabiztos alibije van, tehát közvetlenül nem tehető felelőssé a történtekért. Mégis, pontosan fel kell térképeznem a valódi jellemét, mert ő elvezethet a megoldáshoz!" – korholta magát bosszúsan. Összekapta hát a tagjait, és mindkét lábát a földre letéve, laza helyzetéből előre dőlt, és erőteljesen Emily szemébe nézett.

– Semmi oka az aggodalomra, Miss Green! Csak abban az esetben van szükség újabb rendőrségi vallomástételre, ha a velem való beszélgetés során valami olyan dolog kerülne napvilágra, amit korábban elfelejtett a helyi nyomozóknak megemlíteni. – Itt még azt is hozzá akarta tenni: "és ha valamit szándékosan elhallgatott előlük", de ez a vádló mondat már nem jött ki a száján. Kezdett rajta úrrá lenni a csüggedés, mert nem volt képes megérteni: egy ilyen szimpla kikérdezés hogy tudja őt ennyire kizökkenteni a szakmai profizmusából?! A következő fél órában igyekezett tehát rövid és gyors kérdésekkel inkább a lányt beszéltetni, és részletes vallomásra bírni az ügyben játszott szerepéről.

Emily ennek során komoly hangon elmondta, hogy nem voltak barátnők az áldozattal – Catherine Riderrel –, de még csak közeli ismerősök sem. Catherine – Emily tudomása szerint – egy nagyvilági életet élő, gazdag és befolyásos baráti körben mozgó, extrovertált nő volt, akit rendszeresen látott különféle férfiak társaságában a házba megérkezni, vagy onnan távozni. Nem kísérte ugyan figyelemmel Catherine szerelmi életét, de az számára is nyilvánvaló volt, hogy imádta a férfiakat. Emily öt éve lakott az apartmanházban, ahol az újságja bérelt számára lakást, míg a szenátor lánya két évvel utána költözött a szomszédba. A következő három évben pedig talán, ha tíz alkalommal váltottak röviden szót egymással, csupa érdektelen dologról a liftben vagy a mosodában. Bár közvetlen szomszédok voltak, sosem keresték egymás társaságát.

Két héttel Catherine halála előtt beszéltek egymással utoljára, mikor Emily késő délután hazafelé tartott a szerkesztőségből. Szomszédnője ajtaja elé érve a lakásból kihallatszó hangos zokogásra lett figyelmes. Ahogy megállt észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Bekopogott és Catherine-t kezdte szólongatni, de mivel nem érkezett válasz, óvatosan benyitott. A lányt a nappali padlóján találta összekuporodva, arcán és testén sebekkel és zúzódásokkal, erősen sokkos állapotban, meztelenül. Leguggolt hozzá és próbálta megnyugtatni, aztán bement a hálóba, lerántotta a franciaágyról a gyűrött lepedőt, betakarta vele a meztelen nőt, majd felsegítette őt a padlóról a kanapéra és sokáig csitította. Ahogy a heves zokogás abbamaradt, faggatni kezdte a történtekről, de mivel érdemi választ nem kapott, ezért elővette a mobilját, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget. Ekkor Catherine hevesen tiltakozni és könyörögni kezdett, hogy tegye el a telefonját, és senkinek ne szóljon a történtekről. Mivel a lány ismét kezdte felzaklatni magát, Emily jobbnak látta engedni neki, és bár nem érezte helyénvalónak a dolgot, végül letett a hatóságok értesítéséről. Ehelyett segített Catherine-nek lezuhanyozni, és igyekezett ellátni a sebeit. Aztán hálóinget adott rá, felhúzott az ágyára egy vörös szaténból készült tiszta lepedőt, majd lefektette őt aludni. Végül hazament a saját lakásába. Néhány órával később ellenőrizni akarta, hogy minden rendben van-e a szomszédjával, de hiába kopogott az ajtaján, Catherine nem nyitott neki ajtót, sőt másnap és harmadnap sem. Emily ebből arra következtetett, hogy Catherine talán szégyelli magát előtte, és mivel nem akart tolakodó lenni, nem erőltette tovább a dolgot.

 

Bár Emilynek úgy tűnt, hogy Pepper nyomozó feszülten hallgatja az elbeszélést, Chris számára ez inkább a nő gesztenyebarna szemeiben és dallamos, mélyen zsongó hangjában való lágy elmerülést jelentette. Emily az elbeszélés közben végig arra számított, hogy a nyomozó majd keresztkérdésekkel szakítja félbe – ahogy azt korábban a helyi rendőrök is tették –, de Chris a kezdeti indító kérdések után többé nem szólalt meg, ezért a nő egészen addig folytatta a történetet, míg a végére nem ért. Amikor befejezte, tekintetét várakozón a nyomozóra függesztette, aki továbbra sem szólt semmit, csak nézte őt fürkészőn, éles pillantásával a veséjébe látva. Emilynek ekkor úgy tűnt, hogy a férfi mélyre hatoló jegeskék tekintete egyszerre fogja át a múltat és a jövőt, mindent kikutat és leleplez, nincs többé titka vagy rejtett szándéka előtte. Szeretett volna elszakadni ettől a transzcendens pillantástól, de nem volt hozzá ereje. Ez az élmény egyszerre volt számára izgalmas és ijesztő, amely lebilincselte és mozdulatlanságba dermesztette. Nem tudott ellenállni neki, ezért elmerült benne.

A nyomozó végül lesütötte a szemét, és valami olyasmit kérdezett, amit előtte még egyetlen rendőr sem:

– Emily... Szólíthatom Emilynek? – a nő gépiesen bólintott. – Mondja csak, kinek beszélt erről az ismeretségi körében?

Ettől a kérdéstől a lány meglehetősen zavarba jött, hiszen egyedül képtelen lett volna feldolgozni a történteket. Így – bár szomszédnőjének az ellenkezőjét ígérte – mégis mindent elmesélt először a lelkészének, aztán a lapnál pár kolléganőjének is. És nem csupán elmesélte, hanem napokon keresztül izgatottan fecserésztek róla a szerkesztőségben, találgatva az események lehetséges forgatókönyvét. A nyomozó kérdése tehát meglehetősen kényelmetlenül érintette, ezért nyugtalan fészkelődésbe kezdett a helyén, majd igyekezett úgy tenni, mintha alaposan elgondolkodna. Végül komoly hangon rávágta az egyetlen lehetséges választ:

– Nem beszéltem róla senkinek, hiszen megígértem Catherine-nek!

Erre a nyilvánvaló hazugságra a nyomozó ismét kiesett a profizmus szigorú páncéljából, és megadva magát a bensejét feszítő derűnek, hangosan felnevetett.

Emily ezen annyira megdöbben, hogy még a száját is nyitva felejtette meglepetésében.

– Kérem, Emily! Ne hazudozzon nekem! Mégis, minek néz engem? Valami ágrólszakadt amatőrnek? – dőlt hátra a kanapén ismét, jókedvűen a férfi. Aztán – hogy a nő zavarát feloldja – kedélyesen megkérdezte tőle, hogy hol találja a mosdót és kérhet-e valamit inni.

Emily a döbbenetből felocsúdva hebegve magyarázta el a nyomozónak a mosdóhoz vezető utat, de mielőtt a férfi elindulhatott volna, ő sietve felpattant a fotelből, hogy a konyhába siessen. Mikor a nyomozó eltűnt a szemei elől, némán toporzékolva az öklét kezdte harapdálni, és csak kis híja volt, hogy nem a haját tépte szégyenében.

Hogy lehetett ekkora hülye?! Mikor a napnál is világosabb, hogy minden áltatás felesleges, hisz ez a nyomozó a veséjébe lát! Talán még a gondolatait is hallja, mint Mel Gibson abban a csajos filmben. Ez a Chris Pepper nyomozó aztán tényleg különleges! A helyi nyomozókkal megélt kiábrándító tapasztalatai után Emily a zsigereiben érezte a különbséget. A férfi karizmatikus erejét, az ismerős szellemi tekintélyt, mellyel az igazságot kutatta. Mégis, nem átallott ennek prófétai képességű embernek a képébe hazudni?! Uram Istenem, ne hagyj el!

 

Mire Chris a mosdóból visszaért, Emily gondosan betakargatott lábakkal már ismét a korábbi helyén ült, előtte az asztalon pedig két adag jeges narancslé állt hosszú, karcsú poharakban. A nyomozó is visszaült korábbi helyére, és megköszönve az italt, félig kiürítette a poharát. Aztán elnéző mosollyal – sutba dobva minden szakmai formalitást – ismét feltette korábbi kérdését a duzzogó, égő arcú Emilynek:

– Tehát Emily, ott tartottunk, hogy pontosan kiknek mesélte el a történteket?

A lány ekkor ráemelte hűvös tekintetét, és sértődötten válaszolt:

– Senki olyannak, akinek bármi köze lehetne ehhez az ügyhöz!

Chris ekkor egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében határozott mozdulattal felállt a kanapéról, és a nő fölé magasodva szigorúan lenézett rá, majd kemény hangon rádörrentett:

– Emily, többször nem vagyok hajlandó feltenni ugyanazt a kérdést, úgyhogy ne szórakozzon velem tovább, és ne rabolja az időmet! Az előbb szinte könyörgött nekem, hogy ne rendeljem be ismételt kihallgatásra. De ha tovább akadályozza a munkámat mérget vehet rá, hogy fél órán belül egy rendőrségi kihallgatóban találja magát!

Erre a szigorú fellépésre Emily először ijedten hátrahőkölt, aztán egyszerre összeomlott és keservesen sírva fakadt.

Ez volt az a pont, ahol Chris végleg elvesztette az irányítást! Hosszú és eredményes nyomozói pályafutásának minden tapasztalata végleg szertefoszlani látszott ebben a váratlan fordulatban, hogy ez a bájos és tiszta lelkű nő őszintén elsírja magát. Azt sem tudta eldönteni, hogy kellene erre reagálnia? Hajoljon le hozzá, vagy maradjon állva? Szólítsa meg, vagy hallgasson inkább? Kérlelje, vagy parancsoljon rá? Fogalma nem volt, mi lenne a helyes lépés ebben a helyzetben, ezért kezdett pánikba esni! Pont ő, aki veszélyes helyzetekben is biztos kézzel irányította harcedzett férfiakból álló csapatát, most az őszinte női könnyek béklyójában vergődve azt sem tudja pontosan, mivel is sikerült ezt a lányt így kiborítania?! De nem kérhet tőle bocsánatot, mégis hová vezetne az?! Emily viszont láthatóan szenved, arcát a kezébe temetve keservesen zokog! Volt már dolga síró nőkkel korábban is, akik fegyverként akarták vele szemben felhasználni a gyengeségüket; de ez a nő nem játssza meg magát – Chris ezt világosan érzékelte –, hanem valóban elkeseredett. Ráadásul mindenről ő tehet! Bárcsak a naptárból is kitörölték volna ezt a rémes napot!

– Miss Green, kérem! Emily, ne sírjon! – kezdte bátortalanul, és óvatosan fél térdre ereszkedett mellette, ám ekkor feléje libbent a nő parfümjének finom jázmin illata, amitől egy pillanatra elgyengült. Sietve igyekezett összeszedni magát, és kezét tétován felemelve végigsimította a lány vörös hajának egyik fonatát.

Erre az érintésre Emily egy szempillantás alatt abbahagyta a sírást, és csendes hüppögéssel meglepetten bámult a nyomozóra.

Chris ekkor bátorítón rámosolygott, aztán zavart kapkodással kihúzott pár zsebkendőt a dohányzóasztalon lévő dobozból és a lány kezébe nyomta.

– Emily könyörgöm, ne csinálja ezt velem! Én nem vagyok járatos az ilyen helyzetekben... – kérlelte kedvesen. Most egyszerre nem volt már zseniális nyomozó és nem volt profi ügynök sem, csak egy bizonytalan férfi, aki kapitulál a tiszta női lélek kikutathatatlan mélysége előtt. – Segítsen nekem megoldani ezt az ügyet, kérem!

A nyomozó szokatlanul szelíd hangjára Emily szeme először csodálkozva elkerekedett, majd arcát a kezébe temetve ismét keservesen sírva fakadt. Chris erre már nem tudott mit mondani; idegesen felpattant a szőnyegről, és izgatott járkálásba fogott a tágas nappali-konyha két szélső fala között. Emily ezt látva próbált ugyan megszólalni, de a sírási rohamok minduntalan beléfojtották a szót. Végül jó pár percnek el kellett telnie, mire önuralmát visszanyerve válaszolni tudott.

– Kérem, Pepper nyomozó, bocsásson meg! Annyira szégyellem magam! – Chris erre abbahagyta az ideges járkálást, és tenyerét tanácstalanul széttárva megállt a lány előtt. – Ez az ügy teljesen kiborított; gyakorlatilag hónapok óta nem alszom rendesen – folytatta Emily kétségbeesetten. – Néha azt sem tudom mit beszélek! Komolyan mondom: eszem ágában sem volt hazudni önnek! De ön annyira szuggesztív és hát... kimondom: félelmetes! Tudom én, hogy belelát a fejembe! Ne is tagadja! És hiába szeretnék segíteni önnek, ha így néz rám, azzal a jeges tekintetével... Ettől megfagy az ereimben a vér!

A nyomozót ez a kifakadás annyira megdöbbentette, hogy kezeit ernyedten leejtve csak bámult a nőre, és szólni sem tudott. Ezek az őszinte szavak az elevenébe vágtak; még soha, senki nem mondott neki ilyeneket! Ebben a bénult pillanatban azonban zseniális agya ismét működésbe lépett, és egy másodperc tört része alatt rátalált a helyzet megoldására. Ezzel az őszinte és tiszta lelkű nővel szemben hiba volt eljátszania a kérlelhetetlen nyomozót. Sokkal többet ért volna vele, ha hozzá hasonlóan ő is önmagát adja őszintén, mesterkéletlenül. Ez a nő teljesen más, mint az itteni emberek! Ő nem akarja megjátszani magát, ezért őszinteséggel válaszolt volna az őszinteségre.

 

Leült hát ismét a lánnyal szemben, és egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében megadta magát a sorsának.

– Emily, én kérek bocsánatot! Az egész az én hibám! Sajnálom, hogy magára ijesztettem, és nem vettem azonnal észre: önt más fából faragták! Nincs mentség a viselkedésemre!

Ezektől az őszinte szavaktól Emily mindjárt jobban érezte magát, és kipirosodott orrát törölgetve végre nyíltan beszélni kezdett.

– Akkor térjünk vissza a kérdésére, nyomozó. Be kell vallanom, hogy bár Catherine-nek az ellenkezőjét ígértem, mégis elmeséltem a dolgot néhány kollégámnak a lapnál.

– Csak a kollégáinak mondta el? Másoknak nem beszélt róla? – kérdezte a nyomozó felélénkülve, mert egyértelműen érezte, hogy ebben az irányban kell kutakodnia. – Kérem, gondolja át alaposan, mert bármilyen apróság, akár egy jelentéktelen megjegyzés is fontos lehet!

– Először a lelkészemmel beszéltem róla, de ő egy feddhetetlen ember, akit titoktartás kötelez. Rajta kívül másnak nem említettem a dolgot, ebben biztos vagyok. A kollégáimnak is csak azért mondtam el, mert nehezen tudtam feldolgozni a történteket, ezért a kelleténél jobban elengedtem magam. Sajnálom! Tudom, hogy be kellett volna fogni a számat, de erősen furdalt a kíváncsiság, hogy mi történhetett szegény Catherine-nel. Bevallom, a lapnál elég sokat beszélgettünk róla, még egy tényfeltáró cikk lehetősége is szóba került.

– Köszönöm az őszinteségét, Emily! – válaszolta Chris kedves mosollyal. – Tehát ön először a lelkészének beszélt az esetről? Kicsoda ez a lelkész és melyik templomban szolgál?

– A lelkészem vezeti a város legnagyobb pünkösdi gyülekezetét, melynek ideköltözésem óta tagja vagyok. Keresztény szellemben neveltek a szüleim, ezért bárhová vetődöm, minden körülmények között igyekszem építeni a hitemet, és hasznossá tenni magam az Egyházban. És mivel nem vagyok még férjnél – emelte fel öntudatos mozdulattal szép arcát a lány –, az életem fordulópontjain a lelkészemtől kérek tanácsot.

– Igen, hogyne! Ez teljesen érthető – mosolyodott el ismét a nyomozó. – Ezekről a dolgokról magam is így gondolkozom. Engem is keresztény nagyszülők neveltek, és mivel én sem vagyok még házas, gyakran fordulok a lelkészemhez tanácsért.

Emily ennek hallatán meglepetten nézett a férfira, majd sugárzó öröm áradt szét az arcán.

– Ezek szerint tehát ön is hívő ember, nyomozó? Mennyire örülök! – áradozott önfeledten a lány. Aztán zavarba jött, és szégyenlősen lesütötte a szemét. – Úgy értem, nem gondoltam volna, hogy az ön kemény jelleme egy istenkereső szívet takar – fejezte be bátortalanul.

Chris ezekre a szavakra meglepetten húzta fel a szemöldökét, és mit sem törődve Emily zavarával, elszántan visszakérdezett:

– De miért mondja ezt, Emily? Az Istenbe vetett hit tudtommal nem foglalkozásfüggő.

– Sajnálom, nem úgy értettem, hogy egy bűnügyi nyomozó ne lehetne hívő ember – válaszolta a nő mentegetőzve. – Az ön férfias viselkedése keltette bennem azt a benyomást, hogy ön túlságosan szigorú egy hívő emberhez képest. De már látom, hogy ez önnél inkább foglalkozási ártalom, és nem egyenlő a valódi jellemével – adta meg sietősen a magyarázatot, és félénken elmosolyodott.

– Khmm... Igen, valóban ez a helyzet – krákogott zavartan a nyomozó. – De talán térjünk vissza az ügy részleteihez. Mit mondott önnek a lelkész, miután elmesélte neki a történteket?

– Bailey pásztor azt mondta, hogy amit átéltem valóban aggodalomra adhat okot, mindazonáltal akarata ellenére senkinek az életébe nincs jogunk beleavatkozni. Azt tanácsolta, hogy hagyjam annyiban a dolgot, és ne szóljak bele Catherine döntésébe. Ha segítséget kér, az persze más helyzetet teremt, de amíg erről nincs szó, vonuljak háttérbe.

– És mit gondolt ön a lelkész tanácsáról?

– Őszintén? Bosszankodtam miatta. Úgy éreztem, hogy ez a hozzáállás nem méltó Isten emberéhez. Semmit sem tenni, az kétségtelenül a legkényelmesebb. De ha a lánnyal ismét történik valami, bizony keservesen megbánjuk még a közönyösségünket! Aztán így is lett.

– Ön ennek ellenére mégsem tett semmit a következő napokban.

– Ahogy már mondtam, többször is kerestem Catherine-t a lakásában, de mivel napokon át nem nyitott nekem ajtót, végül feladtam a próbálkozást, ez a szomorú igazság. Bár folyton ezen gondolkodtam, hogy mi történhetett vele, ne menjek-e mégis a rendőrségre, tudnék-e valahogy segíteni neki? De a lelkésszel való találkozásomat követően – Catherine halála előtt néhány nappal – történt valami, ami végül megnyugtatott. Egy szombat délután épp a templom felé sétáltam kóruspróbára (évek óta tagja vagyok a gyülekezeti énekkarnak), mikor a közelbe érve megpillantottam egy a templom kertkapujában parkoló fehér sportkocsit. A típusát sajnos nem tudnám megmondani, mert nem vagyok járatos az autók világában, de azonnal Catherine kabriója jutott róla eszembe. Aztán a kapuhoz érve meg is láttam Catherine-t, amint Bailey pásztorral együtt kilépnek a templom ajtaján. Catherine szűk, fekete ruhát, haját eltakaró hófehér selyemkendőt és hatalmas napszemüveget viselt. A pásztorral lassan sétálni kezdtek a fehér autó felé, miközben elmélyülten beszélgettek, engem pedig észre sem vettek. Nem akartam megzavarni őket, ezért elbújtam egy ciprusbokor mögé a kertkapu közelében, és onnan figyeltem, hogy mikor mennek el. Miközben a lelkész beszélt, Catherine lehajtott fejjel hallgatta, aztán elővett a táskájából egy zsebkendőt, majd levette a napszemüvegét és a szemét kezdte törölgetni, nyilván sírdogált. Ekkor pár másodpercre felém fordította az arcát, én pedig megláttam a sötét zúzódást a jobb szeme alatt.

– Emily, ezeket miért nem mondta el korábban a rendőröknek? – kérdezte Chris komolyan.

– Én szerettem volna elmondani, de folyton félbeszakítottak az otromba kérdéseikkel! Állandóan ők irányították, hogy mit mondhatok, és mit nem. Mire a kihallgatások végére értünk, én rendszerint annyira kimerültem, hogy az asztalra borulva is el tudtam volna aludni. Annak a kis pattogó Mullins nyomozónak többször is említettem a dolgot, de ő állandóan belém fojtotta a szót azzal, hogy ennek a történetnek semmi köze a gyilkossághoz. Egy idő után már én is kezdtem azt hinni, hogy ez valóban egy lényegtelen epizód, és csupán arról van szó, hogy a lelkészünk a velem való beszélgetés után kézbe vette Catherine ügyét. De hogy miről beszélgettek egymással ott a templom előtt, arról fogalmam sincs!

– Ami ennél sokkal nagyobb baj – válaszolta a nyomozó nyugtalanul –, hogy a rendőrség végül nem kérdezte ki a lelkészt, akinek pedig nyilvánvalóan tudomása lehet a lány bántalmazásának körülményeiről. Neki talán elmondta, hogy ki verte meg és hagyta sorsára a lakásban. Miss Emily, a korábbi vallomásában ön azt állította, hogy Catherine halálakor nem tartózkodott itthon, így nem is tudott arról a napról a nyomozóknak érdemben beszámolni. Hol volt ön pontosan azon a tragikus délutánon?

– Idős nagynénémhez utaztam látogatóba a Cavendish-szigetre. Havonta egy hétvégét nála töltök. Ahogy mindig, úgy azon a péntek estén is a hétórás géppel utaztam el, és vasárnap este tízkor értem vissza a starbay-i repülőtérre. Catherine halálának idején tehát hatszáz kilométerre voltam az otthonomtól. Tudtommal, ezt a helyi nyomozók már leellenőrizték.

– Igen, valóban. Nos Emily, akkor én nem is tartom fel tovább a hétvégi pihenésében – szedelődzködött a nyomozó. – Köszönöm a segítségét és az italt! Ha bármi – akár egy lényegtelennek tűnő apróság is – eszébe jutna még az esettel kapcsolatban, kérem hívjon fel ezen a számon! – nyújtotta át a névjegyét Chris. – Az ügy fejleményeitől függően sajnos látok rá esélyt, hogy ki kell egészítenie a korábbi vallomását a rendőrségen. De azt a kihallgatást valószínűleg már én fogom vezetni.

 

Miután Chris – Emily nagy sajnálatára – elhagyta a lakást, a nő futva szaladt ki mezítláb az erkélyre, hogy a korláton áthajolva – még egyszer, utoljára – szemügyre vegye a kapun kilépő és kocsijához siető különleges nyomozót. Ez az ember egyszerűen lenyűgözte őt, így nehezére esett végleg elszakadnia a férfi látványától.

 

Mielőtt Chris beszállt az autójába, még egyszer felnézett a magas épületre, melynek 18. emeleti erkélykorlátján három hónappal korábban – egy vörös szatén lepedővel a nyakánál fellógatva – megtalálták Rider szenátor lányát, Catherine-t. Szegény, szerencsétlen nő! Egész éjjel a korláton himbálódzott, mert a sötétség beálltával az épületet csak a tizedik emeletig világítják ki. A hajnali nap fényénél fedezték fel a sétány kocogói fehér muszlin hálóingbe bújtatott, összevert, élettelen testét. A helyszíni fotók azonban erősen színpadias benyomást keltettek Pepper nyomozóban: a csillogó ezüstös fémre kötözött vörös szatén, párosítva a tökéletes női alak körül hullámzó hófehér muszlinnal, mindez megkoronázva a hajnali nap aranyló fényeivel; mintha a holttest lenyűgöző drámai látványát tudatosan megtervezték volna. Persze ebben az álszent, teátrális városban – ahol az emberek a hétköznapi interakciók során is úgy viselkednek egymással, mintha valami ócska szappanoperában szerepelnének – nyilván ezen sem kellene csodálkoznia. Idáig csupán egyvalakivel találkozott, akire ez a starbay-i ripacskodás nem volt jellemző...

Ekkor látta meg az erkélyéről lefelé kukucskáló Emily Green ragyogó vörös haját, aki a pillantása elől sietve visszahúzódott a krómozott korlát takarásába. Most értette csak meg a lány zavart viselkedésének valódi okát.

”Lám, lám! – gondolta elégedetten, félmosolyra húzva finom vonású ajkait. – A jó öreg sármom tehát még mindig működik.”

Majd fürgén beugrott a kocsijába, és csikorogva fordult ki az út menti parkolóhelyről, hogy határozottan a gázra lépve, gyors tempóban hajtson el a külvárosban álló pünkösdi templom felé.

 

 

emily_1.fejezet.jpg

A következő fejezetet a képre kattintva olvashatod!

 

 

Minden jog fenntartva!
A bejegyzést másolás útján megosztani, idézni - részben vagy egészben - csak a szerző nevének feltüntetésével lehet (Edna Holy Bloom)!
A bejegyzés anyagának bármilyen további felhasználása (nyomtatás, kiadás, sokszorosítás, stb.) kizárólag a szerző írásbeli hozzájárulásával lehetséges!
A szerző minden egyéb jogot (pl. megfilmesítés, forgatókönyv írás), illetve minden ezekhez hasonló másodlagos felhasználás jogát fenntartja!
A fentiekben nem említett esetekben a 1999. évi LXXVI. törvény szerzői jogokra vonatkozó paragrafusai az irányadók!