Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szenvedélyes elkötelezettség (4.részlet)

2018.10.20

"Órák teltek el így, de Chris nem tágított. A Nap elhaladt útján a Bázist rejtő katlan fölött és a meredély árnyékba borult. Chris pedig csak ült a padon, félig öntudatlan állapotban és folyamatosan imádkozott. Aztán arra eszmélt, hogy valaki megáll fölötte. Ekkor abbahagyta az imádkozást és felnézett a vörös hajú, tagbaszakadt férfira, aki egy pohárral a kezében részvéttel nézett le rá.

– Rusty, testvér! Mi szél hozott? – kérdezte tőle Chris fáradt hangon.

– Haver, lazíts egy kicsit! Igyál egy kávét és dumáljunk. – nyújtotta felé a poharat Rusty, Chris nyomozói csapatának egyik oszlopos tagja. Az ex-kommandós képzett harcost Chris fedezte fel magának az egyik küldetése során, és őt kérte fel sofőrnek a mai útjukra is. – Órák óta csak ülsz itt és imádkozol. Bent meg nem értik, hogy miért nem jössz be és üdvözlöd őket.

– Kösz, haver! – vette el a poharat a férfi kezéből Chris – Észre sem vettem, hogy így eltelt az idő. Emily meg sehol... – mondta aggódva, és nagyot kortyolt a kezében lévő meleg italból. – Az életemet mentetted meg ezzel, ember. Már el is felejtettem, milyen jó itt a kávé.

– Gyere be hozzánk, Chris! A többiek alig várják, hogy láthassanak. Nem akarsz köszönni nekik?

– Most nem tudok bemenni, öregem. Nem vagyok abban az állapotban. Ismersz. Ha túl vagyunk ezen az egészen, Emilyvel benézünk hozzátok. De ahogy elnézem itt a dolgokat, az már csak holnap lesz.

– Jól van, öregem. Meg fogják érteni. Mondtam nekik, hogy mi a szitu. Nagyon örülnek nektek. A lényeg, hogy majd benézel hozzájuk, mielőtt hazaindulunk. Megmondom nekik, hogy egyelőre ne várjanak. Nem fognak haragudni. – aztán sarkon fordult és mackós lépteivel elsétált a bejárat felé.

 

Chris felállt a padról és járkálni kezdett a parkosított téren. Bakancsának talpa alatt puhán csikorogtak a murva kavicsai, de egy idő után kezdte idegesíteni ez a hang, ezért gyorsan megitta a kávéját, kidobta a poharat és kisétált a kertből, hogy a meredély irányába induljon. Jól ismerte az itteni terepet, így hamar rákanyarodott egy meredek földútra, mely a szakadék oldalán futott lefelé a fák között, egészen a patakig. Ahogy az út feléhez ért eszébe jutott, hogy emiatt talán elszalasztja majd a kiérkező Emilyt, ezért meggondolta magát és visszasétált az épület előtti parkolóba, hogy ott folytassa tovább az imádkozást, miközben fel s alá járkált az aszfaltozott úton.

 

A nap már lemenőben volt, amikor egyszer csak megpillantotta Emilyt, ahogy lassan kifelé vánszorog az épület ajtaján, egyedül. Futva sietett hozzá, hogy minél előbb megölelhesse, de még mielőtt odaért volna, Emily a férfi látványától megdermedve megállt a lépcső tetején, majd mindkét kezét védekezőn maga elé emelve ijedt tekintettel csak ennyit mondott:

– Ne! – Chris erre megtorpant a lépcső alján és könyörgő tekintettel nézett fel a nőre.

– Emily... – szólította meg őt gyöngéden, mire Emily újra maga elé emelte a kezét és az előbbinél jóval hangosabban és határozottabban megismételte:

– Ne! – majd lesietett a lépcsőn, szó nélkül elhaladt Chris mellett és vakon elindult a meredély irányába, ahol kis idő múlva határozott léptekkel rátért a patakhoz vezető földútra. Chris nem szólt utána, csak hagyta őt elmenni. Nem tudta, mit is mondhatna, hogy Emily meghallgassa. Egy darabig csak állt ott leforrázva, majd mindkét kezével idegesen beletúrt világosbarna hajába. Aztán egy dühös kiáltás kíséretében erősen megmarkolta a fürtjeit, és a fejét lehajtva guggoló helyzetbe roskadt az aszfalton. Így maradt pár percig, aztán erejét összeszedve felállt, és lassú léptekkel elindult Emily után a patakhoz.

 

Chris a félhomályos meredek ösvény végén megtalálta a nőt, arccal a víz felé fordulva, háttal a szakadék falának támaszkodva. Egészen lassan odasétált hozzá és megállt mellette, majd oldalról nézte egy darabig, némán. A félhomályos katlanban már erősen sötétedett, ő mégis tisztán ki tudta venni a lány feldúlt arcát és rémült tekintetét. Úgy tűnt fel most előtte, akár egy csapdába esett vergődő madár, aki érzi, hogy közel a vég. Ilyen állapotban látni őt, ezt a szívének oly kedves személyt, Chris számára felért egy kínzással. Egy darabig nem szólalt meg, csak nézte őt, fájdalommal a tekintetében. Aztán jó pár perc is eltelt így, de mivel a lány még mindig hallgatott, Chris csendesen megszólalt:

– Sajnálom! – erre Emily tekintete megelevenedett, feléje fordította elgyötört arcát és csak nézett rá ijedten. Aztán odalépett hozzá, a nyakába borult és keservesen sírva fakadt. Chris ekkor erősen átölelte és csak szorította, miközben halkan a fülébe suttogva próbálta megnyugtatni. Aztán zsebkendőt keresett és a lány kezében nyomta, hátha ezzel kizökkentheti, de Emily nem volt képes abbahagyni a sírást még jó hosszú ideig. Így csak álltak ott, a sötéten zubogó patak partján, a meredély oldalfalából kiálló hatalmas szürke kövek baljós árnyékában, és ölelték egymást kétségbeesetten. Emily hangos zokogása betöltötte a völgyet, és bár Chris mérhetetlenül szánta őt és ostorozta magát a történtek miatt, némileg azért meg is könnyebbült, hogy Emily az átélt megpróbáltatások fölött érzett bánatát az ő vállán sírja ki, és nem valaki másén. Ez talán adhat némi reményt arra nézve, hogy nem fogja őt elhagyni az átvilágítás miatt.

 

Egy óra is eltelt, mire Emily sírása csendesedni kezdett. Közben a völgy teljes sötétségbe borult olyannyira, hogy már az orrukig sem láttak. Chris ekkor fél kezével még mindig Emilyt szorítva elővette a nadrágja szebéből a telefonját, majd bekapcsolta rajta az elemlámpa funkciót, megfogta Emily kezét és gyöngéden maga után húzta.

– Gyere, Emily! Menjünk fel innen. Itt éjszaka vadállatok is járnak. Fent az épület mellett beszélgethetünk. – mire Emily bólintott és hüppögve, az orrát törölgetve követte Christ az ösvényen fölfelé.

 

Amikor felértek, leültek egy padra a szökőkút melletti kis pihenőhelyen, amit a sötétség beálltával alacsony, sárga fényű kandeláberek világítottak meg sejtelmesen. A szökőkút is ki volt világítva, mesebeli látványával nyújtva vigasztalást az erdőből feléjük kúszó koromfekete éjszakában. Az épület előtti térség is tompa fényárban úszott, mert magas reflektorokkal vették körül a kicsiny parkolót. Eddigre Emily már egészen megnyugodott és a sírást is sikerült abbahagynia. Chris továbbra sem akarta faggatni; meg akarta várni, hogy a lány magától beszélni kezdjen.

– Borzalmas volt! – szólalt meg kis idő múlva Emily kétségbeesett hangon, rémült tekintetét Chrisre emelve. – Azok az emberek ott bent szörnyetegek! Nem tudod elképzelni, min mentem keresztül miattuk! Hogy miket műveltek velem!?

– De igen, pontosan tudom, mi történt odabent. – válaszolta a férfi halkan, fejét lehajtva. Ennek hallatán Emily kérdő tekintettel Chrisre meredt, várva a folytatást. Aztán, hogy a férfi nem szólt többet, egyszerre megértette, mit is jelentenek valójában ezek a szavak.

– Csak nem te is részt veszel ebben!? – kérdezte ijedten és egyik kezével erősen megmarkolta Chris karján a pulóvere ujját – Hogy teheted ezt? Hogy vagy képes erre!?

– Vannak dolgok ezen a világon, amikre senki nem akar gondolni, amikkel senki nem akar szembenézni, mert olyan szörnyűségesek. – válaszolta Chris a fejét felemelve, határozottan – Mi vagyunk azok, akik az emberiség helyett felvesszük ezt terhet és megtesszük, amit senki más nem hajlandó megtenni. Ezért tiszteletet érdemlünk és nem megvetést! – majd felállt a padról, hogy kiszabadítva a karját pár lépéssel eltávolodjon Emilytől.

– Sajnálom Emily, hogy ezen keresztül kellett menned, tényleg! De ha csak egy pillanatra is felmerült volna bennem, hogy nem te vagy az a nő, akit nekem szánt az Ég, hát soha nem tettelek volna ki ennek!

– Még mindig én vagyok az a nő, akit neked szánt az Ég! Hogy mondhatsz nekem ilyet!? Ez az egész rohadt tortúra nem tett engem más emberré! Ma is pontosan ugyanaz vagyok, akit Isten az utadba vezetett! – kiabálta Emily dühösen, majd lendületesen hátat fordított Chrisnek.

– Emily, légy szíves uralkodj magadon! – válaszolta Chris határozottan, Emily fölé magasodva – Az ilyen kifakadások semmin nem változtatnak, csak még mélyebbre löknek bennünket. Enélkül is van most elég, ami miatt feldúltak lehetünk és nem kell, hogy aztán még a bűntudattal is küszködnünk kelljen azokért, amiket most dühünkben mondunk egymásnak. Ha valakit hibáztatnod kell, hát hibáztass engem! Miattam vagy ma itt, senki más nem tehet róla, csakis én! Ha mindenképpen gyűlölnöd kell valakit mindezért, hát gyűlölj engem. De ne Istenre haragudj, és ne is az embereimre! Ők csak végezték a dolgukat, mert egy kegyetlen világban élünk még akkor is, ha téged eddig ettől megkímélt az élet.

– Valóban, igazad van! – fordult ismét Chris felé Emily haragosan – Engem eddig megkímélt ettől az élet. És tényleg, ezer bocsánat, hogy elkényeztetett, anyuci–apuci kedvenc nagylányként ki merészelek borulni, mert vadidegen emberek még a bugyimba is belenéznek. Ja, arról már nem is szólva, hogy harmincöt év után itt kellett megtudnom, hogy van egy nagybátyám, akiről a családban soha, senki nem beszélt nekem!

– Mi az, hogy még a bugyidba is belenéznek? Ilyet mi soha nem csinálunk! – mondta Chris csodálkozva.

– Nem a fenét! – válaszolta Emily indulatosan – Hát te mégis hogy neveznéd, mikor azt is pontosan tudják rólam, hány férfival volt szexuális kapcsolatom éltemben!?

– Miért, hánnyal volt? Ezt nekem még senki nem mondta. – válaszolta Chris flegmán elmosolyodva – Pedig talán rám is tartozik, mielőtt elveszlek feleségül.

– Pepper különleges nyomozó, tudja mit!? Menjen maga a jó büdös fenébe! – válaszolta Emily a padról felpattanva, lábával vérmesen toppantva egyet, majd kis kezeit ökölbe szorítva fúriaként viharzott el a parkoló irányába. Chris erre kishíján elnevette magát kínjában, de Emily feldúltságát látva elszégyellte magát. Miért hergeli még ő is ilyen érzéketlenül, amikor látja rajta, mennyire ki van borulva? Sietve utána futott tehát és kedvesen kérlelve, gyöngéd erőszakkal próbálta őt megállítani. Emily azonban nem volt hajlandó szóba állni vele, hanem újra és újra félrelökte őt az útjából és próbált kitérni előle. Így dulakodtak egy darabig a parkolóban, ám Chris kitartóan ostromolta Emilyt, míg végül a nő engedett, és még mindig haragos tekintettel megállva hagyta, hogy Chris átölelje.

– Ne haragudj rám, Drágám! Tudom jól, hogy soha nem volt dolgod férfival. Édesem! Annyira szeretlek! Míg bent voltál órákon át csak érted imádkoztam! És kettőnkért, hogy a kapcsolatunk túlélje mindezt! Kérlek, bocsáss meg nekem! Annyira sajnálom, hogy miattam át kellett menned ezen! Ha nem Istentől lenne a munkám, ezek után otthagynám az egészet. Miattad feladnám, csak kérned kellene!

– Hát add fel! – mondta erre Emily komolyan, kérlelhetetlen tekintetét Chrisre emelve. – Ne csak mondd, hanem tedd is meg! Indulj! – Chris erre megfogta őt a vállainál fogva, kissé eltolta magától és mélyen a szemébe nézett.

– Most dühös vagy rám és a harag beszél belőled. – válaszolta neki nyugodtan. – Ha lehiggadtál és akkor is ezt mondod majd, ígérem megteszem! – erre Emily megszelídülve lesütötte a szemét és halkan így válaszolt.

– Igazad van, Chris. Ne haragudj! Ez a mai nap teljesen kikészített. Kérlek, nem mehetnénk végre haza? Pihenésre lenne szükségem.

– Sajnálom, de meg kell várnunk az eredményt. Ma már biztosan nem indulhatunk haza. De a Bázison van egy étterem és szállást is biztosítanak nekünk. Csak mondd, mit szeretnél és gondoskodom rólad!

 

Ekkor megcsörrent Chris telefonja. Elővette, megnézte ki hívja, majd bocsánatkérőn Emilyhez fordult.

– Ne haragudj! Ezt fel kell vennem. Fontos lehet.

– Persze, vedd csak fel! – intett Emily megadóan – Addig én sétálok egyet. – majd elindult a parkolóban vissza, az épület felé. Chris ekkor felvette a telefont, de nem szólt bele, csak hallgatta, amit a vonal másik végén mondanak neki. Majd nagyot sóhajtva csak ennyit válaszolt:

– Rendben, holnap reggel jelentkezünk. – Aztán a telefont letéve Emily után futott az épület irányába. Amikor utolérte, megfogta a kezét és így szólt hozzá:

– Gyere, Kedves! Menjünk el vacsorázni! Ha ettél valamit meglátod, sokkal jobb kedvű leszel.

– De hol lehet itt egyáltalán enni? Azt sem tudom, hol vagyunk! Tisztára kihalt minden. – válaszolta kétségbeesetten a lány.

– Neked nem is kell tudnod, elég ha én tudom! Nem messze innen működik a Bázison egy remek büfé. Ilyenkor estefelé már nincsenek sokan. Szerintem ott nyugodtan beszélgethetünk. Kellemes hely és kiválóan főznek. Éjfélig van konyhájuk.

– Rendben. – válaszolta Emily megadóan – Menjünk akkor vacsorázni. Hátha le tudok tolni a torkomon néhány falatot a kedvedért."

 

 

(ingyenesen letölthető keresztény romantikus regények)