Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Ej, uhnyem!

2021.04.05

dahlia_li.jpegGondoltam, a tavaszi napsugarakkal szinkronban virítok egy kis kertes élmény, mert mostanában – hála Istennek – elég sok van belőle.

Mivel én azoknak a kivételezett embereknek az exkluzív köréhez tartozom, akiknek a pénzkereső munkájuk egyúttal a hobbijuk is – a tél elvonultától, egészen késő őszig – rengeteg időt töltök a különféle gyönyörű növények között. Egy kisgyermek lelkesedésével tudok tehát örülni minden olyan új beszerzésnek (legyen az növény, szerszám vagy dekoráció), ami a kert szépítésével és a kerti munkákkal kapcsolatos.

Egy derűs tavaszi délelőttön történt, hogy a drága sarki szomszéd bácsink megállította az utcán a kutyasétáltatásból hazafelé tartó fiamat, és kitolt neki egy egész talicskányi dáliagumót azzal a felkiáltással, hogy: "Nesze fiam, vidd haza Anyádnak!". A múltkor hazafuvaroztuk kocsival a bácsit, és ezzel gondolta viszonozni a szívességünket. Igaza is volt: ennél tökéletesebb módot nem is választhatott volna! Hiszen én – mint a Fanatikus Kertőrjöngők Elit Klubjának alapító tagja – majd eszemet vesztettem a gyönyörűségtől!

Már korábban is próbálkoztam jó pénzért vásárolt, ezer-forint-darabja dáliagumókkal, de szinte minden alkalommal csalódottan vettem tudomásul, hogy nem lett belőlük semmi se. Még egy árva pitypang sem hajtott ki a helyükön, nemhogy macskafejnyi színes gömbök hullámzó tengere. Valószínűleg a növényházi kényes fajtájuk a mi agyagos, paraszti talajunkat nem találta elég puccosnak, ezért áttelepült inkább az Úr mennyei kertjébe.

De a jószívű szomszéd bácsi ezeket az óriási gumókat a saját kertjéből szedte fel ősszel, tehát a kiváló stressztűrésük felől nem lehetett kétségem. Biztos voltam benne: ha nála szépek voltak, nálunk is meg fognak maradni! És hogy megértsétek a jelentőségét ennek az ajándéknak: ha ennyi gumót egy dáliatermesztőnél vásároltam volna, alsó hangon legalább százezer forintot fizetek értük. Ennyi pénzt pedig még én sem költhetek virágokra! Az örömömet tehát nem is tudnám méltó módon szavakba önteni: nem sok hiányzott hozzá, hogy kiszaladjak a sarokra, és össze-vissza puszizzam a mi kedves szomszéd bácsink napcserzette, aranyszínű arcát!

dahlia-gardener_li.jpeg

Hamarosan megtanultam azonban, hogy ezen a világon – sokunk bánatára – valójában semmi sincs ingyen! Mert nem úgy van már berendezve ez a haldokló bolygó, hogy nekünk – Isten gyermekeinek – minden áldásunk felhőtlen legyen. Ha potyogtatnak is ránk jó dolgokat onnan fentről, a mennyből, bár a Biblia szerint nem lesz több velük a fáradtságos munka, azért az nyilvánvaló, hogy kevesebb sem. Bármiről is legyen szó: a kemény küzdelem szorosan hozzá van kötözve az emberi létezéshez, akár oltóvessző az alanycsemetéhez. Ha tehát kapunk ajándékokat itt a földön Isten kegyelméből, időnként újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy örüljünk az áldásainknak, mert biztosra vehetjük, hogy hamarosan megjelennek a boldogságunkhoz kapcsolódó bosszúságok is.

Nem volt ez másként az én csodálatos dáliagumóimmal sem, amiket legszívesebben talicskástul magamhoz öleltem volna, vagy a földre kiszórva és közéjük fekve – vidám téli hóangyalkészítés helyett – tavaszi dáliaangyalost játszottam volna velük.

Miután aznap este szépen beáztattam az összes gumót egy hordónyi vízbe, másnap könnyed hetykeséggel már hajnalban kipattantam az ágyból, hogy minél előbb nekikezdhessek az ültetésnek. Gondoltam: egy-két óra, és mire eljön a reggeli ideje, már helyén is lesz az összes növényem!

Az eufória azonban csak odáig tartott, míg elkezdtem megtervezni a telepítésüket. A tavaszi langymelegben olvadozó hóemberhez volt fogható az optimizmusom, mellyel a számbavételt követően kalkulálni kezdtem az elültetésükkel járó talajmunkát. Ijedten ébredtem rá, hogy 23 darab nagyobb méretű gödörre lesz szükségem az egész cugehőr elföldeléséhez! Már ennek gondolatától is elfáradva roskadtam le a kerti padunkra, hogy alaposabban átgondoljam és ismét átszámoljam ezt a rémisztő végeredmény. Sajnos azonban – bárhogy is igyekeztem – nem találtam hibát a számításaimban, így kétség sem férhetett hozzá, hogy nem úszom meg kevesebb gödörrel! Nem volt tehát indokom a további késlekedésre: mivel nem akartam az egész napot ásással tölteni, mielőbb neki kellett látnom az ültetésnek.

doggy_li.jpeg

Amikor az első gödröt szuszogva megástam a még felszántatlan, fűtől éppen csak megtisztított kerti talajba, már teljesen maga alá gyűrt a balsejtelem, hogy még 22 ugyanilyen gigalyukkal megkínlódni, bizony nem lesz egy délutáni szieszta. De azért nem adtam fel mindjárt az elején, hanem nekiálltam becsülettel a többinek is. És csak ástam, és ástam, akár egy fásult kubikus, időnként lerázva a lelkemről a rosszindulatú érzést, hogy valójában nem egy áldás kellős közepén, hanem egy átnevelőtáborban vagyok.

Talán magatoktól is rájöttetek már, hogy ez az erőnléti edzéssel felérő, kertes mutatvány végül nem csak néhány óráig tartott, mert én nem vagyok Superman és Wonder Woman glorifikált gyermeke. Tényleg úgy éreztem közben, hogy mindjárt berosálok!

De az ásás végeztével sem dőlhettem még hátra az édes-friss tavaszi füvön, hasamat süttetni a bársonyos napsugarakkal, mert meg kellett töltenem vízzel a gödröket a beiszapoláshoz. Ezt a műveletet azonban nem ám slaggal csináltam (legyünk szakszerűek: öntöző tömlővel) – ahogy élelmes kertészhez illett volna –, mert a fúrt kutunk drága szivattyúja a télen gonoszul bedöglött. Vödörrel cipeltem hátra száz gallon vizet a kertünk közepére, amivel azokat a redvás gödröket beültethetővé tettem. Azután – mint valami kiátkozott mosónő – a kráterek szélein térgyepelve iszapoltam befelé a helyére ezeket gigantikus, amorf gumószörnyeket. Mert nehogy ilyen kis ványadt gömböcöket képzeljetek magatok elé, a többkilós összenőtt gumócsaládok helyett! A sarki vénember ugyanis azt javasolta, hogy idén még ne szedjem szét őket (Na, köszi!). Aztán persze – levezetésképpen – a maradék földet is vissza kellett gereblyéznem a tetejükre fedésnek, hogy az én kényeske virágaim talpainak szélálló támasztéka legyen a pompázásuk idejére.

@#*%?&!!!!!

monster_li.jpeg

Állítólag nagyon megérte ez a jellemformáló erőpróba, mert kéretlen ajándékozóm állítása szerint ezernyi színben pompázó, dinnyefejű virágrengeteg lesz a jutalmam, a teljes nyár idejére.

Nem tudom.

Ezek után csak annyit mondhatok: erősen ajánlom neki!

Mert ha nem lesz belőlük más, mint néhány szál ványadt kankalin, akkor egy kora őszi éjjelen beöltözöm szépen fekete cicaruciba, aztán beleállok a dáliaágyásom kellős közepébe, és egy-két keményebb gumóval úgy behajigálom a felénk eső ablakait, hogy abban nem lesz hiba! Ezt senki ne tekintse fenyegetésnek. Ez ígéret!

De vajon mi ebből a tanulság?

Hogy akár a tavaszi időjárás, olyan változékony az emberi természet. Egyszer fenn, aztán lenn. És nem is kell hozzá sok, csupán pár cseppnyi keserű kényelmetlenség, és a földöntúli ábrándjaink máris tovatűnnek.

Mondjátok! Érdemes akkor boldogságkeresésre pazarolnunk a drága időnket?!

img_7498.jpg