Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Áldások evangéliuma

blessings_li.jpegAz én szememben nincs fontosabb földi feladat az életben, mint Jézus Krisztus megváltói művének hirdetése. Miután 1993 őszén elmondtam a megtérő imát, néhány hónap múlva – a következő nyáron – már az evangelizációban szolgáltam a gyülekezetünkben. Nem voltam még elég bátor vagy gördülékeny beszédű ahhoz, hogy sokakat az Úrhoz vezessek, de nagyon élveztem a bizonyságtevés légkörét. Azóta is foglalkoztat az a fontos kérdés, hogyan válhatunk keresztényként sikeres evangélistává, szolgálati ajándékként való kiválasztás nélkül is. Sok nagyon jó, és néhány igen rossz példát is láttam hívő életem során, ahogy Isten emberei a szolgálatukat kezelték. Folyamatosan tanulmányozom tehát a sikeres szolgálók életművét, és akiknek a pályáján történtek törések, a hibáikból és rossz döntéseikből igyekszem a tanulságokat levonni.

Sajnos én sem mondhatom el magamról, hogy a keresztény életem törésmentes lett volna. A nagy, jellemző bukás azonban, ami a legtöbb keresztény szolgálatot derékba töri, de legalábbis alaposan megrekeszti, a szexuális, erkölcsi területen való elesés – Istennek hála – minket az urammal ez idáig elkerült. Ugyanakkor gazdasági területen hoztunk néhány nagyon rossz döntést a hívő életünk során, amiknek a következményeit évtizedekig tartott kihevernünk. De Isten hűséges! És miután a buta elhatározásaink sorozatával egyszer már sikerült teljesen lenullázni a családunkat egzisztenciális területen, Ő mégis adott nekünk kegyelmet az újjáépítésre. Ennek köszönhetően mára eljutottunk odáig, hogy hiteltörlesztések rabigája nélkül éljük az életünket, a saját tulajdonú családi házunk és autóink áldásaiban. Nem vagyunk tehát krőzusok, de az alapvető dolgokban – dicsőség Istennek – már nem nélkülözünk.

Hiszek tehát a bibliai áldásokban. Pontosabban abban az Istenben hiszek, aki az áldásaink forrása, és számtalan ígérettel ajándékozott meg minket már a földi létezésünk idejére is, ha hajlandók vagyunk elkötelezni magunkat a Jézus Krisztusnak való engedelmességre. Mert ne legyünk már álszentek: nagyon jó dolog áldottnak lenni! Ahogy az ősi, kínai bölcsesség is tartja: sokkal jobb egészségesen és gazdagon élni, mint betegen és szegényen.

Az áldás egy Istentől kapott bélyeg a sorsunkon, ahogy az átok is, csak épp ellentétes előjellel. Míg egy átkozott ember életében folyton elromlanak a dolgok, addig az áldott embereknek minden sikerül. Egy átkozott ember nem látja, hogy jönnek még szebb napok az életében; egy áldott ember azonban pontosan tudja, hogy minden problémás ügye a számára legjobban alakul majd. Az átkozott emberek folyton elrontják a dolgokat, még akkor is, ha jól akarják csinálni, és tényleg mindent megtesznek a siker érdekében. Az áldott emberek viszont nem szerencsétlenkednek, hiszen minden összeesküszik a megsegítésükre.

Azzal kapcsolatban azonban van bennem bizonytalanság, hogy az evangelizálás során az áldásainkkal vajon mennyire szabad dicsekednünk? Az Istentől megnyert javaink – ebben a szentségtelen magamutogatással megátkozott korban – vajon mennyiben tartoznak más emberekre?

Véleményem szerint, mikor a nyavalyáinkat felváltó sikerek végre – Isten kegyelméből – megjelennek a mi életünkben is, a megszerzésükhöz vezető út kerek történeteit megosztva, nagyban építhetjük vele mások hitét. Az ilyen elbeszéléseket én nem gondolom kérkedésnek. Keserű irigységet is ritkán szülnek, hiszen a sztorink nyomorúságos kezdetét sem hallgatjuk el, így a történetünkkel bárki képes lehet azonosulni. Amikor viszont a krónika elejét valahogy nem tartjuk fontosnak elmesélni, csupán a csodálatos jelenünket promotáljuk az embereknek, szerintem ezzel olyan benyomást keltünk a környezetünkben, mintha az egészet önnön nagyszerűségünknek tulajdonítanánk. Nekem legalábbis még nem sikerült felfedeznem, hogy az áldások pőre, öncélú fitogtatásának mik lennének a hótiszta motivációi.

excellent-employee.jpg

Talán tévedek (úgy előre is elnézést kérek), mégis azt gondolom, hogy a magyar társadalom még nem érett meg arra, hogy a mélységek említése híján felvillantott magasságokat, keserű irigység nélkül el tudja viselni. Annyi betöltetlen kívánsághoz kapcsolódó, egzisztenciális szorongás feszül ebben a nyugati jólét mézesmadzagjára fellógatott, de a kommunizmus szűkkeblűségével megvert magyar néptömegben, hogy az átlag feletti jólétet élvezőket nem vagyunk képesek méltányolni. Láthatjuk, hogy a többség gyakran ádáz ellenségnek, kvázi bűnözőnek tekinti a sikeres, gazdag embereket. Zárójelben jegyzem meg, hogy többek között ezért is akar például a havi hatmilliós fizetést bezsebelő, sofőrös Jakab Péter parizerrel, paprikás krumplival, és félkész miskolci viskóval kábítani.

Egy keresztény embernek azonban – legyen bármilyen áldott – elsősorban az evangélium hirdetését kell életfeladatának tekintenie. Azokra is tekintettel kell tehát lennünk, akik a kevésbé szerencsés sorsuk miatt mások sikereinek felvonultatását még nem képesek egészséges módon feldolgozni. Nekünk, Jézus Krisztusban hívő embereknek szerintem – Pál apostol példája nyomán – a magyaroknak, magyarrá kell válnunk, hogy ilyen módon is megtartsunk némelyeket. És ha ennek az az ára, hogy az áldásaink bemutatásakor mindig igyekszünk kihangsúlyozni, hogy másokhoz hasonlóan mi is a kilátástalanság mélységeiből indultunk, ahonnan az Úr kegyelme emelt fel bennünket, akkor ezen ugyan ne múljon már senkinek az üdvössége! Így válhatunk tehát irigyelt ellenség helyett, Isten keresésére ösztönző felebaráttá, a hitetlen honfitársaink számára azáltal, hogy nem hallgatjuk el a múltunk rázós fejezeteit.

Ezt a dolgot én leginkább Joyce Meyertől tanultam meg, aki a nagyszerű, buzdító prédikációinak szinte egyikéből sem hagyja ki a személyes bizonyságait. Nem fél beszélni a hívő életének harcairól, nyomorúságairól, a gyermekkori traumáiról, a gyengeségeiről. Miközben nyilván, mindenki tudja róla, hogy egy kivételesen áldott ember. Pedig ő nem Magyarországon, hanem az Egyesült Államokban prédikál, ahol az emberekben – a társadalmi felemelkedés és gazdasági kitörés széles lehetőségeinél fogva – jóval kisebb az egzisztenciális irigység, mint a hazai társadalmi közegben. Joyce mégis kínosan ügyel rá, hogy a sikereinek dicsőségét folyamatosan az Úrra hárítsa, és igyekezzen a közönségét meggyőzni róla, hogy ő is csak egy közülük, hozzájuk hasonló, gyarló ember. Aki ugyanúgy Isten kegyelmére szorul, akár a hallgatói. Számomra ez a mentalitás annyira szimpatikus és igei, hogy én sem akarom ezt soha másként csinálni. Közszereplővé ugyan sosem akarnék válni, de hiteles bizonyságtevővé mindenképp. Ezért az áldásaimmal való büszkélkedés helyett csakis arról akarok írni, amit Isten az életemben a romok helyén felépített.

joyce_li.jpeg

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a történelmi korok mély benyomást gyakorolnak a ma élő emberek gondolkodásmódjára, a keresztény egyházzal kapcsolatban is. Az ószövetségi áldásdömping jelenkori manifesztációja egy Közel-Keleten élő ember számára természetes, sőt dicsőségre méltó állapot. Egy arab vagy zsidó embernek ezért nem kell elmagyarázni, hogy a javak gyarapodása egy hívő ember életében nem a bűnei következménye, hanem az Istennel való sikeres és hosszútávú együttműködésének köszönhető. Ez igaz például a saját pásztorunkra, Németh Sándorra is, akinek a munkásságát közel harminc éve testközelből figyelem, és rengeteget köszönhetek neki, személyesen és családilag is. Ő több, mint egy emberöltőnyi ideje szolgálja már tisztességben és hűségben Isten munkáját, mégsem kérkedett soha a vagyonával, amivel őt Isten az évtizedek során elhalmozta. Az egyház báránybőrbe bújt farkasai azonban, akik alantas indulataiknak engedve árulóvá váltak, folyamatosan igyekeznek – az áldásaira mutogató aljas hazugságokkal – a hívőket és társadalmat vele szembefordítani. Kihasználva ennek a marxista ideológiával megnyomorított magyar népnek a zsigeri tévképzeteit, amiknek köszönhetően a rendszerváltás után harminc évvel sem vagyunk képesek elhinni, hogy léteznek Magyarországon becsületesen meggazdagodott emberek.

De hiszen minden ember előtt nyitva áll a meggazdagodás útja, aki hajlandó Jézus Krisztus keresztáldozatát magára nézve elfogadni! Mert Ő meztelenül megfeszítve, a szegénységünket a saját testében hordozta el, hogy nekünk már ne kelljen azt nehéz keresztként a sorsunkban tovább cipelni. Ábrahám áldásainak örököseként – akiről meg van írva, hogy igen gazdag ember volt – mi, hívő emberek megtapasztalhatjuk az életünkben, akár az Ószövetség elképesztő áldásainak mennyei esőjét is!

Senkit nem akarok azonban becsapni: aki csak azért közeledik Jézus Krisztushoz, hogy legyen végre esélye az anyagi felemelkedésre, az előbb-utóbb biztosan megbotránkozik majd Istenben és az Ő embereiben. Mert a keresztény életet minden korban, úgy ebben az elfajzott nemzedékben is számos harc és küzdelem kíséri, az óriási áldások mellett. Az igazi boldogság mellé tehát sok könnyhullatás és gyötrelem is jár. Ha nem lenne jelen Jézus Krisztus forró szeretete és izzó jelenléte az életünkben, talán el sem tudnánk viselni a létezésünk összes terhét. A sorsunkban idővel megjelenő áldások ezért nem a célt, hanem az eszközt jelentik számunkra a sikeres szolgálathoz, hogy ameddig tart még a türelem órája, minél több embert az Úrhoz vezethessünk!

success-is-an-iceberg.jpg

Nem az áldásokkal van tehát a gond, sőt még csak nem is a hatalmas áldásokkal, hiszen a Bibliában, szűkölködő Isten emberét egyet sem találtam. A sikerek, a gazdagság, a szép család, a jó házasság és gyümölcsöző szolgálat tehát mind csodálatos, Istentől származó, jó dolgok!

A kétezer éves európai egyháztörténelem visszásságai azonban a mai emberek lelkében ellentmondásosan csapódtak le. A reformációt tápláló jogos indulatok és törekvések elmélyítették a társadalomban a papság meggazdagodásával szembeni ellenérzéseket. Amire rátett egy lapáttal a kommunizmus beteg, agymosó ideológiája is. Isten embereinek meggazdagodásával kapcsolatban tehát a magyar emberekben mélyen gyökerező averziók szunnyadnak, mind a mai napig. Miközben az evangéliumi szegénység tanítása egy vaskos eretnekség, mégis sokan gondolják úgy, hogy a hívő keresztények számára ez lenne a követendő példa.

Az igazi bajok szerintem ott kezdődnek egy keresztény ember életében, mikor azt kezdi gondolni – eleinte talán csak a lelke egy apró, megbúvó zugában –, hogy az áldásait saját kiválóságának is köszönheti. Bevallom, nekem is van ezzel problémám, ezért igyekszem magamat rendszeresen, engedelmesség által alázatban tartani (egyszer majd erről is írok bővebben). Pedig ez a hozzáállás már a romlás előszobája, ahogy a Biblia is mondja: büszkeség jár az összeomlás előtt. Aki tehát nem szeretne egy gigantikus kollapszust a jövőjében, szerintem ne fitogtassa az áldásait az emberek előtt mindaddig, míg nem lehet teljesen biztos benne, hogy az összes jót az életében, szíve legmélyéből kizárólag Isten kegyelmének tulajdonítja.

De ha mindenért az Úrnak adjuk is a dicsőséget, közben azért ügyelnünk kell arra, hogy a környezetünk felé is ezt a benyomást erősítsük magunkról, különben a hitetlen emberek számára a keresztények áldásai botránkozásul és nem bizonyságul szolgálnak. Főleg Magyarországon. A közgondolkozásban jellemző tendenciákat tehát – véleményem szerint – egyetlen evangélium hirdetésére elkötelezett keresztény sem hagyhatja figyelmen kívül.

executive-coaching1808656416.jpg

És hogy elkerülhessük az ördög csapdáit, érdemes minden nap számot vetnünk azzal, vajon az eddigi keresztény életünket tudtuk volna jobban csinálni? Lehetettünk volna elkötelezettebb, hűségesebb, szorgalmasabb tanítványai az Úrnak? Aki ez alaposan végiggondolja, mindjárt nem érez kísértést arra, hogy az áldásait saját magának is tulajdonítsa. Inkább fogja úgy érezni, hogy a mulasztásai ellenére is megáldotta az Isten. Jusson csak eszünkbe a mezőről este hazatérő szolga példája, akit az ura nem megjutalmaz az egész napos fáradtságáért, hanem azonnal a saját szükségletei betöltésére kötelez. Ebből is látható, hogy Isten erről hogyan gondolkodik. Mindent kegyelemből kapunk tehát, hogy senki se dicsekedhessen.

Úgy gondolom, hogy a következő módokon tudnak az emberek a náluk áldottabb, rajtuk túlnőtt emberekhez viszonyulni:

- azonosulás megléte esetén: inspirált elfogadással

- azonosulás hiánya esetén: keserű irigységgel vagy személyimádással

Az evangélium hirdetőiként pedig csak az első viszonyulási forma produktív és elfogadható számunkra. Ezért mondom tehát, hogy az azonosuláshoz nem elég csupán az áldásainkat demonstrálni, mint okozatot. A gyarló, emberi mivoltunkat is ki kell domborítanunk, ezáltal hangsúlyozva, hogy mindent kizárólag Istennek köszönhetünk. Ha azt szeretnénk, hogy az emberek számára elérhető célok példái legyünk, ezt a fontos lépést nem hagyhatjuk ki a bizonyságtevő szolgálatunkból. Így válhatunk igazi felebarátaivá azoknak, akiket a testvéreinkké akarunk formálni.

Mert a rocksztárokat és szupermaneket, királyokat és hercegeket csak imádni és utánozni lehet, de magunk közül valónak érezni semmiképp.

hillsong--woman-conference.png