Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A mindent látó jeges szem

kukk.jpegAhogy az előzményekben már kifejtettem, szívből utálom a Facebookot. Azok a kellemetlen álmaim jutnak róla eszembe, mikor ruha nélkül voltam kénytelen kiállni az emberek elé. A lélekbúvárok és amatőr álommagyarázók most nyilván ezernyi frappáns okot fel tudnának ide sorolni (pl. dishabiliophobia), hogy az ilyen álmok miért rohanják meg időnként az embert. Ám ha józanul végiggondolom, nekem már az is bőven elég magyarázatképpen, hogy a belénk plántált egészséges szeméremérzet egy ilyen abszurd helyzetet komoly sérülésként értelmez.

 

Az álmok néha annyira életszerűek – ezt nyilván ti is tapasztaltátok –, hogy egészen elrugaszkodott helyzeteket is átélhetünk általuk, abszolút realisztikusan. Szerintem ezt Isten is kihasználja időnként arra, hogy a valóságos megtapasztalást szükségszerűen követő traumától minket megkímélve, mégis beleérezhessük magunkat más emberek helyzetébe. Álmomban például én voltam már gyilkosság áldozata, illetve közlekedési baleseté. De voltam gyilkos is, aki holttestet rejteget a kertjében, és bujkál a törvény elől. Nagyon sokszor repültem már szárnyak nélkül magasra az égen, vagy menekültem meg az üldözőim elől a repülési képességemnek köszönhetően. De az álmaimnak hála azt is pontosan tudom, milyen a bénító félelem, mikor egyetlen hang sem jön ki a torkomon, bár minden erőmmel sikítanék. Ezek az élmények belőlem gyakran olyan erős érzelmi reakciókat váltanak ki, hogy felkelés után egész nap kóválygok az emléküktől. Így történik ez akkor is, mikor álmomban meztelenül vagyok kénytelen tömegnyi ember előtt mutatkozni. A kitárulkozás és lemeztelenedés tehát nem normális állapot az embernél, ezért igyekeznünk kellene minden módon elkerülni.

 

naked-in-public.jpg

 

Manapság mégis kezd a pőre magamutogatás – vagy ha durván akarok fogalmazni, a virtuális lelki promiszkuitás – gyakorlata egyre szélesebb társadalmi rétegeket magába szippantani. Mert a közösségi média széles keresztmetszetben okádja magából az elfedésre méltó életterünk bazári kitakarásának lehetőségét. És mit kapunk érte cserébe? Szánalmas jelecskéket, amik mögött semmilyen valóságos lelki és érzelmi tartalom nincsen. Nincs mögötte igazi szeretet, elfogadás, vagy méltánylás. Csak egy tört másodperces apró mozdulat, ami az elvégzőjének semmibe sem került. Inkább csak megszánjuk vele a posztoló erőfeszítéseit, aki legtöbbször annyi befolyást sem gyakorol ránk – a virtuális környezetére –, mint álmatlanra a fülemüle éneke. A legtöbb ember csak pörgeti végig a bejegyzésfolyamot, és arra sem veszi a fáradtságot, hogy bármelyiken is komolyan elgondolkodjon. Ez tehát a közösségi média summája: önnön jelentőségünk illúziójának vadászata, klisékre épülő instant és felszínes interakciók révén. Mikor pedig nem tudunk már a lelkünk étvágyát betöltő, vágyott mennyiségű, odalökött pöttyintést kiváltani a környezetünkből, elkezdjük – bármi áron – a tömegek kedvét keresni. Itt pedig súlyosan ingoványos talajra érkezünk, mert egyre komolyabb cirkuszi mutatványokat vár el tőlünk a nép, szánalmas koncokért cserébe. Ez az örvény aztán gyorsan szipkáz lefelé, az egyre szemérmetlenebb kitárulkozás irányába. Mikor pedig ez megvalósul, többé már nem érzékeljük a személyiségünk egészséges határait, mivel mindenki más is ezt csinálja (ezeken a platformokon). A szemérmesebbek csak az ismerőseiknek, a szemérmetlenebben bárkinek képesek feltárni a magánéletük intim részleteit, a tetszések és reakciók begyűjtése érdekében. A legalját pedig szerintem azok képviselik, akik mindezt pénzért művelik. Végtelenül szomorú dolog ez!

 

És ami ennél is lehangolóbb, az ehhez kapcsolódó retorika. Hogy ők csak őszinték, arccal is vállalják a véleményüket, nekik nincs takargatnivalójuk, etc. Mintha ezek a dolgok – ebben a kontextusban – valami büszkeségre okot adó erények lennének. Pedig dehogyis! Krisztusom!

 

shyness_k.jpeg

 

Hogy lenne már az őszinteség egyenlő a testi-lelki kitárulkozással, mindenféle gyülevész népségnek?! Hát ha én holnap kiállnék a Vásárcsarnokban a piacra, és elkezdeném az embereknek fennhangon szertekiabálni a lelkiállapotomat, gondjaimat és örömeimet, nemde elhurcolnának gyógykezelésre? De ha az interneten teszi ezt valaki, az társadalmilag elfogadott, és helyénvaló dolog?

 

Vagy ha kiállnék a Deák térre meztelenül, hogy minden arra járót az intim bájaim látványából részesítsek, elismerő füttyökért és csettintésekért cserébe, vajon meddig tartana, hogy egy rendőrautóban találjam magamat, útban a legközelebbi kapitányság felé? De ha a virtuális térben pakolja ki – jobb esetben csak a melltartós kebelfotóját – egy öregecskedő háziasszony, arra még a szomszéd Józsi szívecskés lájkja is normális reakció?

 

Itt tart ma a társadalom, a social media rémtetteinek hála. És mindezt úgy, hogy erre az emberiséget az elmúlt tizenöt évben senki nem kényszerítette. Csak beletanultak, önállóan, maguktól. Aki pedig nem hajlandó ebbe belemenni – mert esze ágában sincs az arcképét, valódi nevét, családja fényképeit – feltöltögetni a profiljába, arra gond nélkül ráolvassák, hogy tisztességtelen.

 

Mi pedig – keresztények, hívő emberek – tömegestül vonultunk fel ezekre a platformokra, halászni a zavarosban. Ami önmagában talán nem is lett volna probléma – hiszen haladni kell a korral –, bár a korai időkben diszkókba, bárokba, strandokra sem jártunk le evangelizálni. De aztán kezdtünk szépen mi is alámenni a social mediára jellemző trendeknek, hiszen sokan már telibe mutogatják – az arcképük és valódi nevük alatt – a teljes életüket is. No, nyilván nem a testi bájaikat pakolják ki a nagyközönség elé (azért az durva lenne), hanem a családjaikat, otthonaikat és áldásaikat. Miközben azzal hitegetik magukat, hogy mindezt csak az Úrért teszik. Jaj, Istenem!

 

serve-god-facebook-profile-timeline-cover.jpg

 

Azért talán, mielőtt valaki ilyesmire ragadtatja magát, saját hitbuzgóságától elalélva, legalább az Istennel eltöltött csendes perceiben, vizsgálja már meg őszintén a saját motivációit! Tényleg Istenről szól ez? Vagy csak öntömjénezés? Az egója pufókra hizlalása? Kisebbrendűségi komplexusokkal megvert lelke belső kitatarozása, önnön nagyszerűségének illúziómorzsáival?

 

Ha tényleg az egész az Úrról szól, minek hozzá a gyerekei arca? Hogy teheti ezt meg velük, hogy már akkor rájuk szabadítja a kutyafalkát, mikor még esélyük sincs a védekezésre? Ugyan, minek őket is belevonni ebbe? Minek ez a felstuccolt púder, vajon mennyi az Isten érdekeit szolgáló motívum ebben?

 

Nem kevesebbel, mint egy közszereplő felelősségével kellene minden egyes kereszténynek a közösségi média profiljait kezelnie, ha már muszáj volt beregisztrálnia magát facera/instára/twitterre a saját neve és fényképe alatt! Fel kellene végre fognia minden hívő embernek, hogy éppen csak annyit – cseppel sem többet - szabadna magáról megmutatnia a nyilvánosság előtt, amennyi szükséges ahhoz, hogy a virtuális kapcsolatait alapjáraton kezelhesse. A telefonnyomkodással eltöltött értékes időről, melyben annyi más építőbb dolgot is művelhetne, már nem is beszélek, mert még demagógiával vádolnátok miatta.

 

És azt is fel kéne végre fognunk, hogy minden egyes szavunkat, reakciónkat, a viselkedésünk rezdüléseit, de még a telefonunk mellett elmondott imáinkat is, algoritmusok pásztázzák napi 24 órában. És egyáltalán nem azért, hogy személyre szabott reklámokat jelenítsenek meg az általunk látogatott oldalakon, hanem hogy kompromittáló információkat gyűjtsenek rólunk, és atomi pontossággal feltérképezzék a személyiségünk rezdüléseit, erősségeit és gyengeségeit. A virtuális közösségben való forgolódásunk során – ahol robotikus programok szünet nélkül, tudományos alapossággal detektálják és elemzik minden mozdulatunkat és megnyilvánulásunkat – a teljes személyiségünk legapróbb partikulumait is kiszolgáltatjuk azoknak az árnyékban tevékenykedő erőknek, amik már most is, éjt nappallá téve azon dolgoznak, hogy Krisztus evangéliumát és annak hirdetőit gyökerestül kigyomlálják erről a földről. Hogy egy olyan határok nélküli, spirituális közösségben egyesülő, gigatársadalmat hozzanak létre, melyben minden életet tápláló szándék és gondolat írmagjában lesz elfojtva. Hát ti nem látjátok ennek előjeleit?!

 

eyeball_watch.jpg

 

Ez tehát a másik fontos érvem a közösségi médiában való feltárulkozásunkkal szemben amellett, hogy az emberi tömegek indulataiból hatalmas romboló erő képes felszabadulni, ami mindenkinek az életére rászabadul, aki a nyilvánosság előtt is megmutatja magát. De a keresztény evangélisták és közszereplők ezzel tudatosan számolnak, és – jó esetben – nagyon komoly szellemi munkát végeznek a destruktív erők visszaverésében. Így biztosítva be magukat és a családjukat, a nyilvános megjelenéseikre válaszul visszacsapó, szellemi támadásokkal szemben. Míg a gyanútlan, naiv keresztények tömegei totálisan ki vannak ezeknek szolgáltatva! Hiszen sem látásuk, sem erejük, sem kenetük nincs az emberek masszájából kiáradó, pusztító szellemi hadak elűzésére. Ahhoz kiválasztás és kiküldetés kell, hogy egy ilyen jellegű szolgálatba beleálljunk, és képesek legyünk hosszútávon is sikeresen forgolódni benne! A gyermekeinket pedig – véleményem szerint – még ekkor is jobb, ha szimplán a háttérben tartjuk. A hétköznapi hívő embereknek tehát, csak úgy blikkre, hirtelen felindulásból, ilyesmivel nem is szabadna próbálkozniuk, mert nagyon csúnyán megégethetik magukat vele! Vajon ölelhet-e magához az ember izzó parazsat anélkül, hogy meg ne égetné magát?

 

- folytatás következik -