Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Test és pénz: a két legfontosabb érték ezen a világon (6)

2018.09.20

meme1.jpgÉs ahogy ígértem, írnék pár korteskedő szót a szellemi tevékenységekről is, hiszen valódi keresztény élet el sem képzelhető nélkülük. Ahogy egy kertésznek szüksége van a két kezére, azon kívül pedig szerszámokra is a sikeres munkához, úgy van egy kereszténynek szüksége a szellemére, azon kívül pedig szellemi tevékenységekre is, hogy a kertjét tisztán tarthassa az erőszakosan fel-feltörő gyomoktól, hogy ne egy elvadult és önkényes flóra vegye át a szíve fölötti uralmat, hanem hasznos és nemes növények pompája domináljon.

 

Kezdjük tehát a sort az imádkozással, ami – sokak elképzeléseivel ellentétben – egyáltalán nem egy vallásos szertartás. Nem azért kell rendszeresen végeznünk, mert az Egyházban, a Gyülekezetben, a Bibliában elő van írva. Az imádkozás ugyanis nem más, mint az Istennel való közösség ápolásának művészete. Mikor Ádám és Éva még Édenben éltek, Isten rendszeresen meglátogatta őket a kertben, hogy közösségben legyen velük. De mit is jelent a közösség? Hogy azzal a személlyel, akit szívünkből szeretünk, együtt akarunk lenni. Ha nem találkozunk, hát hiányzik nekünk és vágyunk utána. A jelenlétének hiánya pedig arra sarkall bennünket, hogy intenzíven keressük őt és igyekezzünk utat találni hozzá, hogy ismét együtt lehessünk. Hát ezt jelenti számunkra az imádkozás!

 

Persze, mivel még itt a Földön élünk, egy ellenségektől nyüzsgő zűrzavaros darázsfészekben, ezért gyakran észre sem vesszük, hogy Isten milyen mérhetetlenül hiányzik nekünk. Mivel az Ő személye most még nem látható, csak az újjászületett szellemünk által megtapasztalható, ezért a hétköznapi körülményes feladatok tengerében minden fontosabbá akarja tenni magát a Vele való közösségnél. Tapasztalataim szerint a sátán jócskán rá is játszik erre, és olyan körülményeket generál az emberek életében, amelyek elvonják a figyelmüket arról a nélkülözésről, amit az Istennel való közösség hiánya hoz létre az emberi szívben. A világunk úgy van berendezve körülöttünk, hogy minden a testünk és lelkünk tökéletes leuralására törekedjen. Reklámok, zajok, zenék, kütyük, locsogás mindenhol, egy pillanatra sem tud megnyugodni az emberi elme és lélek. Otthon szól a tévé, a kocsiban és üzletekben a rádió, a tömegközlekedési eszközökön mindenki telefonál vagy zombiként a telefonjába merül, és így telnek el percek, órák, napok és évek anélkül, hogy egy pillanatra is elgondolkodtunk volna: vajon minden rendben van velünk? Aztán egyszer csak feltekintünk, és úgy eltelt az életünkből tíz esztendő, mintha átaludtuk volna.

 

Sosem felejtem el, amit idős nagymamám mondott nekem pár évvel ezelőtt, nem sokkal a halála előtt. Nagyon öreg volt már, a kilencvenen is túl, mozogni már nemigen tudott, és az értelme is egyre hanyatlott (96 évesen költözött végül az Úrhoz). Egy látogatásunk alkalmával a beszélgetésben beállt szünetben aztán hosszasan elgondolkodott, majd csillogó tekintetét rám-emelve, így szólt: „Úgy eltelt ez a kilencven esztendő, mintha egyetlen nap lett volna. Csak elszaladt, huss! Még el sem kezdődött, és már vége is van.”. Nagyon megérintettek akkor engem ezek a szavak. Hiszem, hogy az Úr szólt hozzám rajta keresztül, hogy tanuljam meg úgy számlálni a napjaimat, hogy bölcs szívhez jussak (Zsoltárok 90:12).

 

praying-man.jpg

 

Nem lehetünk tehát annyira belegárgyulva a hétköznapi feladatainkba, hogy ne szakítsunk időt az Istennel való közösség ápolására. Véssük az eszünkbe: az imával eltöltött idő a napunk leghasznosabb, legértékesebb része! Hiszen az örökkévalóság szempontjából olyan kevés dolog van, ami igazán számít. Gondoljátok csak végig egyetlen hétköznapotokat! Ha holnap visszajönne az Úr, mit visztek majd magatokkal azokból a dolgokból, amivel a napotokat eltöltitek? Ugye, milyen lehetetlenül keveset? Hát látjátok, ezért sem lehet az imádkozás mellékes egy hívő ember életében. Minden egyes napot azzal kell kezdenünk, hogy Isten elé állunk. Lehetőleg még azelőtt, hogy bárkivel komolyabban szóba elegyedtünk volna. Az a legjobb, ha azzal indul a napunk, hogy Istent meglátogatjuk. Ő vár ránk az otthonában, abban a tökéletesen harmonikus és hívogató fészekben, ahol minden bánatunkra, kétségünkre, kérdésünkre, vágyunkra és szükségünkre megtalálható a válasz. Csak fel kell keresnünk Őt, csak be kell kopogtatnunk az ajtaján, és Ő máris örömmel beinvitál bennünket egy élvezetes eszmecserére, miközben az Ő fantasztikus személyének ragyogásában sütkérezhetünk. Annyira békés és nyugodt az Ő jelenléte! Annyi áldás, öröm, harmónia származik már csak abból is, hogy az Ő közelségében időzhetünk. Enélkül az egész életünk kétségbeesetten sivár és értelmetlen volna. Olyan sokat kaphatunk az Ő jelenlétében! Hogy lenne már akkor az imádkozás kínos vallásos kötelezettség!? Csak addig érezzük annak, míg a testünk és lelkünk oda van tapasztva ehhez a ragacsos világhoz. Hiszen ez a világ nem egy jó hely. Persze, elkaristolunk benne, mert nincs más választásunk. De ahhoz képest, ami Istennél vár ránk, csak egy istálló, barmoknak berendezve. Ezért ha csak ebben a világban definiáljuk magunkat, az elillanó éveinkből csupán a nyomorúság hagy bennünk nyomot. De ha odaszánjuk magunkat arra, hogy minden nap megtegyük az Isten otthonához vezető utat, akkor valódi értékekkel gazdagodik a sorsunk és a természetünk. Ez az út azonban, amit meg kell tennünk Isten hajlékához, naponta változik. Van, hogy nagyon rövid és napsütötte ösvényen kell végighaladunk. Van, hogy viharos tengeren való átkeléshez hasonlít. Aztán olyan is van, hogy minden erőfeszítésünk kevés még a kapuig való eljutáshoz is. Minden nap más és más. De bármi legyen is az ára, minden nap meg kell tennünk ezt az utat! 

 

praying-family3.jpeg

 

Egyszer egy nagyszerű prédikátor hölgy azt mondta az imádkozással kapcsolatban: ha nem is vagyunk még a szellemi érettségünk legmagasabb fokán, akkor is – legalább öt percet – minden nap imádkozzunk. A hangsúlyt tehát nem az imádkozás időtartamára helyezte – ahogy azt legtöbben tesszük, ha ez szóba kerül – hanem a rendszerességre. Ahogy Jézus is mondja a Miatyánk bevezetőjében: „S amikor imádkoztok, ne beszéljetek meggondolatlanul, mint a nem zsidók, mert ők azt hiszik, hogy a sok beszédük miatt hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát olyanok, mint ők, hiszen a ti Atyátok tudja, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.” (Máté 6:7-8, SZPA fordítás) Csak Isten a tudója, hogy ez az egyszerű látás, amit ez a kiváló asszony évekkel ezelőtt megosztott velem, milyen sokat hozzátett a keresztény életemhez! Hiszen ez az elv az élet szinte minden területére igaz. Hogy a fejlődéshez a hangsúlyt először nem a tökéletességre, hanem a rendszerességre kell helyezni. Aztán a rendszerességet létrehozó eltökéltségből és odaszántságból ki fog virágozni a minőség is. De az első mindig a kicsiny mag. Öt perc! Milyen csekély idő! Még a toaletten is többet töltünk naponta! Mégis, öt perc rendszeres ima képes megváltoztatni egy emberi életet, hiszen képes minket elindítani az Istennel való minőségi közösségápolás útján. A mai napig is – még huszonöt évnyi kereszténység után is – ha valami miatt, egy nehezebb időszakban erőt vesz rajtam az imádkozástalanság, csak visszatérek a kályhához, amit az én életemben ez az öt perces szabály jelent. Mert higgyétek el: az öt percből hamarosan tíz lesz, aztán fél óra, aztán egy óra, és így tovább. És egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem is akarom abbahagyni az imádkozást, mert leszáll rám az Imádkozás Szelleme, és csak jönnek a témák és folynak a szavak, és már teljesen át vagyok ázva Isten jelenlététől.

 

A minap a pásztorunk azt mondta, hogy esténként gyakran – a nyugodt éjszakai alvásának megteremtéséhez – többször végigimádkozza a Miatyánkot. Ha nem tudja lecsendesíteni az elméjét, ezért nehezen jön álom a szemére, hát a Miatyánk imája mint altató is kiválóan működik. Én a magam részéről ugyanerre a nyelveken imádkozást alkalmazom, méghozzá gondolatban. Ha el akarok aludni és nem tudom befejezni az agyalást, akkor elkezdek fejben nyelveken imádkozni. Nagyon érdekes dolog ez, mert a hívő életem első pár évében bár már szóltam nyelveken, de gondolatban nem voltam rá képes, csak hangosan a számmal is kimondva a szavakat. Aztán egy szabadító alkalom után jött az áttörés, és azóta a szavak kimondása nélkül gondolatban is tudok nyelveken imádkozni. Ezért én altató gyanánt is ezt alkalmazom, és mondhatom: kiválóan működik.

 

Imádkozni tehát mindenhogyan fantasztikus! Az egyik legjobb dolog a keresztény életben (számomra talán csak a dicséret múlja felül). Felemelkedni a természetesből a természetfelettibe, egy olyan világba, amely szentséggel, dicsőséggel, kenettel, ékességgel, hatalommal van tele! És mi – porból való szánalmas lények – meg vagyunk oda invitálva?! Szinte felfogni sem tudom, hogyan lehetséges ez!

 

Komolyan mondom, amikor erre gondolok, rendszerint feltámad bennem a vágy, hogy a kertünk végébe egy kis imaházat építsek, ami csak és kizárólag imádkozásra szolgálna a családunk számára. Ezért ha Isten is úgy akarja és élünk, egyszer fel fogjuk építeni azt az imaházat! Lesz neki tornya és fényes cserepekkel fedett kackiás teteje, és minden oldala hófehérre lesz festve kívül és belül. A keletre néző falán pedig egy színes, virágos üvegablakon át fog beáradni a hajnali napfény... (...)

 

little-cottage-chapel.jpg

 

 – folytatás következik –