Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Lúzer: sosem személy, hanem állapot (1)

2019.06.23

article-0-06b6c052000005dc-18_468x302.jpgA hozzám leginkább passzoló tökéletes szakma megtalálása és kiválasztása sokáig váratott magára az életemben, mert a számtalan engem érdeklő dologból alig voltam képes azt az egyetlent kiválasztani, ami leginkább nekem való a pénzkeresés szempontjából. Annyi minden akartam már lenni életemben, olyan sok dologgal szerettem volna foglalkozni, hogy a teljes lista elkészítése is vagy negyedórámba került. Ez tehát a földi sorsom egyik legnagyobb tragédiája, hogy nem élhetek ezer évig, mint a bibliai idők hajnalának emberei. Számomra ez a bennem feszülő-, mindig újabb és újabb értékteremtő tevékenységek után kutató sóvárgás a legerősebb bizonyítéka annak, hogy Isten eredetileg nem százhúsz évre tervezte az embert.

 

Akartam én már lenni – a teljesség igénye nélkül: színésznő, énekesnő, irodalmár, tanár, lótenyésztő, állattenyésztő, közgazdász, humánerőforrás szakember, művészettörténész, orvos, mentőtiszt, diplomás ápoló, kertészmérnök, növényorvos, tájépítész és kertművész, stílustanácsadó, lakberendező, lelkész, üzletasszony, prédikátor. Ezek közül sikerült végül – Isten vezetése szerint – egyet kiválasztanom és kitanulnom (remélem a jövőben többre is lesz lehetőségem). De itt még nincs vége: a fő szakmámon kívül vannak olyan gyakorlati ismeretek, amiket csupán a magam kedvéért szeretnék elsajátítani. Jó lenne legalább négy nyelvet beszélni, profi szinten szabni-varrni, bútorokat kárpitozni, cipőt készíteni, vesszőből mindenféle tárgyakat fonni, sziklát mászni, búvárkodni, kismotoros repülőgépet vezetni, etc. Ezeken kívül pedig le akarok doktorálni (két izgalmas tudományterületből is), és persze szeretnék írni vagy ötven könyvet az elragadtatásig.

 

Mindezek felsorolásával nem szeretném magamról azt a benyomást kelteni, mintha némileg habókos vagy mániákus lennék, aki jó dolgában nem tud mit kezdeni az idejével. Mert ez egyáltalán nincs így! Sokakhoz hasonlóan én is keményen dolgozom és tanulok, de a szabadidőmet a lehető leghasznosabban igyekszem eltölteni. Ennek ellenére a számunkra biztosított kevéske földi idő az én szememben olyan soványnak tűnik, hogy néha egészen elbúsulok miatta. Hiszen azt a számtalan nagyszerű dolgot, amikkel kapcsolatban a szívemben kialakultak már erős és visszatérő vágyak – tehát nem afféle hóbortnak bizonyultak az évek során –, ebben a kevés időben mégis, hogy fogom tudni mind megvalósítani!? Vagy azokat, amik csupán azért foglalkoztatnak, mert a Teremtő olyannak alkotott, amilyen vagyok? Felszabadulva pedig az átkok alól, ezek a belém helyezett talentumok immár elementáris erővel igyekeznek kitörni a felszínre.

 

dreaming.png

 

Mivel ezt a metafizikai paradoxont nem vagyok képes lelkileg feldolgozni, ezért nem is szeretek sokáig azon elmélkedni, hogy a rengeteg bennem feszülő ötletet hogyan leszek képes röpke százhúsz éves életidőmbe belesűríteni. Nem könnyen, de azért megtanultam a legcélravezetőbb hozzáállást ezzel kapcsolatban: a titkok az Úréi, a kijelentett igazságok pedig a miénk és a gyermekeinké, akiket magunk után szintén megtanítunk a bibliai életvezetésre. Úgy járom tehát a hívő életem útjait, hogy csak teszem egyik lábamat a másik után megfontoltan, ahogy gyermekkoromban a "mocsárlépés" nevű játékban is. Ez a móka arról szólt, hogy csak akkor tudtunk egyet előre lépni, ha a hátul lévő lábunk alól kihúztuk a kis darab kartonpapírt, amit magunk elé helyezve ismét léphettünk valamire. Két darab – egy lábnyomni méretű – kartonpapír volt tehát a kelléke ennek a játéknak – a két lábunk alá –, mi pedig csak azokra léphettünk. Úgy voltunk csak képesek egyet előre mozdulni, ha fél lábon egyensúlyozva a hátsó lábunk alól ügyesen kihúztuk az alatta lévő papírt, amit magunk elé helyezve ismét adódott egyetlen lépésnyi utunk a haladásra. Kiesett az a játékos, aki a papíron kívül letette a lábát a földre, tehát "elsüllyedt a mocsárban". Mindig csak egy lépés, a megfelelő előkészületek után. Szerintem Isten is így vezet bennünket, végig az életen.

 

Belehelyez a szívünkbe közeli és távoli célokat, akár délibábokat a horizonton, de az odavezető utunk homályba vész. Hiszen, ha a teljes pályánkat megmutatná nekünk, talán a sok fáradtság és nehéz küzdelmek rémképe már indulás előtt elvenné a kedvünket az egésztől. Esetleg már azelőtt feladnánk, hogy belekezdtünk volna. Ehelyett Isten megmutat egy – számunkra is valószínűtlennek tűnő - gyönyörűséges jövőt, majd megkérdezi tőlünk: felemelted már hittel a lábadat az első lépéshez? Akkor eléd helyezek egyetlen lépésnek megfelelő feladatot. Elvégezted már, amit eléd helyeztem és lépnél is tovább? Akkor megmutatom a következő állomásodat jelentő tennivalót. És így tovább, lépésenként haladva egészen a beteljesedésig.

 

Ezeket felismerve tehát kialakult bennem egy állandó sürgetés, amely nem engedi számomra, hogy néhány napnál tovább tétlenül éljek bele a világba. Ha nem teszem meg napi szinten azokat a dolgokat, amiket a rövid-, közép és hosszútávú terveim megvalósításához Isten megmutatott nekem, akkor értelmetlennek látom a földi létezésemet, és meg kell küzdenem a lelkemből feltörő keserűséggel.

 

hard-work.jpg

 

Persze – nyilván – nem volt ez mindig így. Sok évig tartott, míg erre a tevékeny és kreatív – szerintem minőségi – szintre eljutottam. Hosszú időn át csak irigykedtem azokra, akik pontosan tudták, mit akarnak elérni az életben, és napi szinten képesek voltak tenni is azért. Aztán öt-tíz év múlva gyönyörűen meg is látszott a sorsukban ennek a tudatos és tevékeny életmódnak a gyümölcse.

 

A megtérésem után eleinte csak próbálkozásokra futotta az erőmből. Emlékszem, néhány hónapos keresztényként már határozottan kialakult a szívemben a késztetés, hogy tanulnom kellene. Kisgyermekes anyaként aztán jelentkeztem mindenféle iskolákba, amiket szép sorjában félbe is hagytam. Később elvégeztem különféle gyakorlati képzéseket, amikkel többnyire nem kezdtem semmit. Sok fellángolás, sok próbálkozás, kevés eredmény. Ez volt a jellemző hívő életem első tíz-tizenöt évére, ennek ellenére nem tudom azt állítani, hogy mindez felesleges volt, hiszen ezeken a próbálkozásokon keresztül ismertem meg magamat és az igazi utamat Krisztusban. Ennek az időszaknak köszönhetők életem legnagyobb felismerései is, melyek később nyílegyenesen mutatták az utat az Istentől rendelt életfeladataim irányába. Ha nem mentem volna végig ezen a látszólag meddőségre kárhoztatott ösvényen, még ma sem tudnám ki vagyok, mire teremttettem, és mit akar Isten az életemben. Fogalmam nem lenne róla, merre tartok és milyen célok megvalósítására rendeltettem.

 

De most, hogy már világosabban látok a saját földi pályámmal kapcsolatban, őszintén mondhatom: mindannyiunknak el kell jutnunk erre a minőségi szintre! Különben céltévesztettségben élünk és elszalasztunk kincseket gyűjteni az örökkévaló sorsunk számára.

 

way.jpg

 

Nyilván nem vagyunk egyformák és nem jövünk azonos háttérből sem. Ismerek olyan embereket, akik gyermekkoruktól fogva tisztában voltak vele, mivel is szeretnének foglalkozni teljes életükben. Persze ők az emberiség töredékét képviselik; a legtöbb ember inkább csak belesodródik a számára felállított mókuskerékbe. Mondjuk mert orvosnak készült, de nem vették fel az egyetemre, így végül gyógypedagógus lett belőle. Vagy elvégezte a középiskolát, de addigra elege is lett a tanulásból, ezért elhelyezkedett egy nem túlságosan felelősségteljes munkakörben, végül húsz-harminc évre beleragadt abba a helyzetbe, akár légy a légypapírba. De létezik olyan is az emberi sorsban, hogy a körülmények eszelős összejátszása folytán nincs lehetőségünk a fejlődésre, kitörésre. Ami viszont ennél is rosszabb, mikor önszántunkból punnyadunk bele egy igénytelen állapotba, mert általában van annyi pénz a zsebünkben, amiből be tudunk vásárolni a következő hétre, és ennyi elég is nekünk.

 

Az emberi sorsok sokfélék; ezért nem az a kérdés, hogy hol tartunk most, hanem hogy merre tartunk éppen. Mert a megtérésünk nem a végállomás, Isten ekkor lép be az életünkbe és mondja azt először nekünk: "Végre átadtad az életedet nekem! Most elkezdhetem formálni a sorsodat, hogy azzá az emberré válhass, akinek megteremtettelek." Nézzünk tehát úgy magunkra, mint formálódó edényekre, akiknek a jövője Isten kezében alakul véglegessé, és bár még mi magunk sem tudjuk pontosan, milyen pályát ír le a teljes földi sorsunk, abban azért biztosak lehetünk, hogy Isten pontosan megtervezte. Ne higgyük tehát soha, hogy amiben éppen vagyunk, az a tökéletes állapotunk, csak mert elviselhetően mennek a dolgaink. Nagy hibát követnek el azok, akik így gondolkodnak! Ébredjünk fel: ez a földi élet itt nem a végállomás! Ha azt gondoljuk, hogy a megtérésünkkel mindent megtettünk már, amit Isten tőlünk elvár, akkor öncsalásban élünk. Ez a gondolkodásmód egy csapda, amit ha magunkévá teszünk, hát keresztet is vethetünk az Isten által megálmodott szép jövőnkre. Ha bebetonozzuk magunkat egyetlen önkényesen kiválasztott élethelyzetbe, akkor menthetetlenül elindul a sorsunkban a leépülés. Hogy miért? Mert ez a látható univerzum egyik alaptörvénye, amely szerint a földi világunk is működik: minden hiábavalóság és romlás alá van rekesztve. Ha nem fektetünk energiát az életünk különféle területeibe, akkor azok magukra hagyva lassan lepusztulnak. Ha a lakásodat egy ideig nem takarítod, vajon tiszta marad, vagy egyre piszkosabb lesz? Ha a gyermekeidet nem neveled, akkor ugyanolyanok maradnak, vagy egyre rosszabbá válnak? Ha a hűtődet kikapcsolod, az ételek megőrzik frissességüket, vagy megromlanak? Ha a házastársadat elhanyagolod, a kapcsolatotok harmonikus lesz, vagy egyre zűrzavarosabb? Nos, így van ez földi sorsunkkal is, mert ezen a világon nincs fejlődés a magára hagyott rendszerekben, azokat fejlesztő erőfeszítések nélkül...

 

– folytatás következik –

 

eletem-tortenete_poszt.png