Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A SZAKMAI SIKERHEZ VEZETŐ ÚT ALAPJAI (5)

Minden fiatalnak azt tanácsolom tehát, hogy mielőtt házasodásra adnátok a fejeteket, végezzétek el az iskoláitokat. Persze nem kell mindenkinek szipi-szupi egyetemekre járnia, de bármilyen iskoláról vagy munkáról legyen is szó, ha már elkezdi az ember, hát érdemes rendesen csinálnia. Mert nincs is annál szánalmasabb, mint éveket áldozni az életünkből valami olyasmire, amiben azután még csak tisztességes jártasságot sem szerzünk, vagy ami által még csak egy lépcsővel sem sikerül feljebb jutnunk az életben. Amikor viszont odatesszük magunkat arra, hogy kiválóságként forgolódjunk a kortársaink között, így készek vagyunk minél több ismeret és tudás megszerezésére a szakmánkkal kapcsolatban, akkor nagy valószínűséggel szinte semmi másra nem lesz mellette időnk és energiánk.

 

Vannak persze multifunkciós emberek, akik számomra csodálatos módon képesek számtalan feladat párhuzamos futtatására. Nyilván én nem az ilyen emberekhez szólok, tőlük inkább nekem kellene tanulnom. Például az időbeosztásról, a fegyelmezettségről, a prioritások okos megszervezéséről. Ezekben még nekem is sokat kellene fejlődnöm. És pont ezért tudom szenvedélyesen azt állítani, hogy érdemes minden dolognak a rendelt idejét megkeresni és a vállalásainkat ebben az időszakban-, a legjobb tudásunk szerint teljesíteni, mert később már nem lesz rá valódi lehetőségünk, bárhogyan is áltatjuk magunkat az ellenkezőjével.

 

Tapasztalataim szerint kevés keservesebb dolog létezik annál, mint idősebb felnőttként egyetemre járni. Amikor száz más dologban is meg kellene még állnunk a helyünket, de újra és újra választanunk kell mindezek és a tanulás között. Számomra ezek a választások mindig nagy belső küzdelmekkel járnak, és bár a tanulmányaimban mindig is tapasztaltam Isten támogató jelenlétét, mégsem tudom tiszta lelkiismerettel azt állítani, hogy felnőttkori tanulós éveimben minden területen a helyén voltak körülöttem a dolgok. Így csináltam, mert nem adatott meg, hogy másként csinálhassam. Én a fiatal éveimet materialista szülők elhanyagolt gyermekeként töltöttem, akiktől semmilyen értelmes perspektívát nem kaptam az életre. Emiatt csak a megtérésem után – Isten és a férjem segítségével – kezdhettem felépíteni egy élhető és sikeres sorsot a magam számára, és olyan inspirált célokat kitűzni, melyek az adottságaimhoz méltóak. Tudjátok milyen érzés az, mikor teljes mértékben tudatában vagytok a saját tehetségeteknek és képességeiteknek, de szinte semmit nem tudtok ezekből realizálni a sorsotokban, mert a fiatalságotok első húsz évét tökéletesen elpazaroltátok!? És nem csupán elpazaroltátok, hanem szinte nincs az életetekben egyetlen épkézláb terület sem, ami normálisan működne, mert senki nem tanított meg titeket arra, hogyan kell tisztes és rendezett életet élni, konfliktusokat kezelni, nehézségekből felállni, célokat kitűzni, kitartóan küzdeni! Emiatt az építkezést nem a nullából kell elkezdenetek, hanem húsz emelet mélységből. Nos, aki tudja miről beszélek, hogy milyen mérhetetlenül nehéz ezt lelkileg feldolgozni az újjászületés után, annak nem kell tovább semmit magyaráznom. Hogy mekkora erőfeszítésbe kerül hitben látni a jövőnket egy ilyen mély verem fenekéről, ahonnan a felszínen felsejlő ég kékje is alig látszik.

 

Ezért mondom tehát, hogy akiknek megadatott a keresztény család áldása – legyenek bármilyenek is a szüleitek: komorak és túl szigorúak, engedékenyek és relatíve szentek – azok ne legyenek ostobák azt az áldást, amit a felszín felettről való indulás jelent az életben, egy bányászati robbantással mérföldekkel mélyebbre süllyeszteni. Hogyan lehet ilyen hibát elkövetni? Például azzal, hogy engedtek a fiatalkori kísértéseknek, és a különféle bűnök veszik át az uralmat a sorsotok fölött. Elég csak egyetlen komolyabb kilengés, és minden megváltozik. Olyan csak az ostoba filmekben fordul elő, hogy miután elkövet valaki egy durva bűnt (pl. házasságot tör, vagy házasság előtt szexuális kapcsolatot létesít), minden megy tovább a régiben, hiszen gyarló emberek vagyunk, és Isten megérti ezt. Egyrészt nincs azon mit megérteni, hogy ha valakinek hatalmában állna jól csinálni a dolgokat, ő mégis az alantas vágyaknak enged, és egy tál lencséért eladja az elsőszülöttségét. Másrészt józanodjunk már ki: nincs hiperkegyelem! Mikor valaki szabad választás szerint a rossz mellett teszi le a voksát, a természete menthetetlenül megromlik. Ennek következtében pedig a bűnt elkezdi relativizálni, felmenti magát a felelősség alól, miközben bőszen a körülötte élő keresztények gyengeségeire mutogat. Amikor én ezt a magatartást meglátom valakinél, akkor pontosan tudom, hogy valami súlyos bűnt követett el. Elég csak öt percen át hallgatnom a beszédét, és már teljesen tiszta előttem, hányadán is állunk. Annyiszor találkoztam már keresztény pályafutásom során ezzel a kicsavart és elvetemedett életszemlélettel, hogy messziről megérzem a bűzét. Az ilyen emberek azután mind el is hullanak az Isten országába vezető úton, mert a bűnt nem lehet relativizálni, és nem lehet magunkat a tetteink következményei alól felmenteni azzal, hogy másokra mutogatunk, és olyan embereket állítunk magunk helyett pellengérre, akik minden nap keményen küzdenek az életükben még jelenlévő sötét erőkkel szemben. Különbség van ugyanis aközött, hogy valaki szabadon képes ellenállni a bűnnek, mégis – hátat fordítva Isten szavának és Jézus Krisztus megváltásának, önként és dalolva – enged a kísértésnek, majd bűnbánat helyett másokra mutogatva kezdi magát felmenteni, és a bűnét kisebbnek láttatni, és aközött, mikor valaki az életének egy bizonyos területén még nem szabad, mert démonok fogsága alatt áll, és akarata ellenére újra- és újra elköveti a bűnt, de minden ilyen alkalom után bűnbánattól meggyötört lélekkel sírva kéri Isten bocsánatát, miközben igyekszik minden módon megszabadulni az életét uraló keserves igától. Ugye mindenki érzi a különbséget a két hozzáállás között? Tehát aki a kívánságoknak és alantas vágyaknak engedve megveti az Isten személyét, majd lázadó lélekkel bűnökbe merül, az menthetetlenül rálép a Pokolba vezető útra. 

 

Egy viszonylag normálisan működő keresztény család tehát mindenképpen áldás, és a tisztes polgári neveltetés is hatalmas előnyt jelent az életben való sikeres induláshoz. Nem éri meg tehát ezeket az áldásokat a kamaszkori lázadozások és kivagyiságok oltárán a moloknak feláldozni. Ne legyetek bolondok, fiatalok! Inkább lovagoljátok meg a jószerencséteket: tűrjetek és imádkozzatok, gerjesszétek fel magatokban a szüleitektől és gyülekezeti prédikációkból tanultakat, és céltudatos alapossággal tervezzétek meg a jövőtöket, majd folyamatosan imádkozva, eltökélten haladjatok végig azon az úton, amit Isten megmutat a számotokra. Hiszen ha hajlandók vagytok az egótokat lecsendesíteni és félretenni a bennetek ágáló felnőtteskedő öntudatot, akkor nem fogtok csalódni abban a jövőben, amit Isten elkészített a számotokra.

 

Hogy mindezeket a feltételeket hogyan tudjuk betölteni, és gyakorlati módon miként válhatunk képessé arra, hogy megszerezzük a szakmai és egzisztenciális felemelkedéshez szükséges képességeket, a további részekben olvashatjátok. (…)

 

– folytatás következik –