Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A SZAKMAI SIKERHEZ VEZETŐ ÚT ALAPJAI (4)

Minden sikeres dolog alapja és kiindulópontja tehát az Istentől származó inspiráció. Nem lehet csupán jószándékkal telve elindulni egy általunk megálmodott úton azt várva, hogy a habókos vállalásainkat Isten majd - jó szolga módjára - megáldja. Ez nem így működik! Először Őt kell kérdezni, Őt kell első helyre tenni, és Őt is kell követni minden új dologban való elinduláskor. Azután pedig jéghideg fejjel, érzelemmentesen, józanul végiggondolva minden feltételt és körülményt, többször is megrágva, akár éveken át vizsgálva kell továbblépni arról a helyről, ahol éppen vagyunk.

 

Ha nem lehetünk biztosak a döntésünkben, jobb inkább megmaradnunk abban, amiben vagyunk. Hiszen ha egy irány az Úrtól van, akkor újra és újra meg fog bennünket keresni vele, míg végül eloszlatja minden kétségünket. Más persze a kifogáskereséssel egybekötött engedetlenség, hiszen ez a jónási vonakodás nem egyenlő a hitben való vizsgálódással és az isteni vezetésre való kitartó várakozással.

 

A szakmai sikerhez vezető további fontos feltétel a lelki kiegyensúlyozottság. Sajnos az a tapasztalatom, hogy az emberek többsége lelkileg instabil és gyenge, ezért nehéz helyzetben általában összeomlik, nem képes kihívásokkal körülvéve küzdeni és állva maradni. Nem tud nyomás alatt jól teljesíteni vagy helyesen cselekedni. Pedig egy jó diploma, munkahely, vállalkozás megszerzéséhez és megtartásához vezető úton napi szinten ki vagyunk téve különféle léleksarcoló körülményeknek. Egy nehéz egyetemen például bármennyit tanul is az ember, mindig alakulhatnak balszerencsésen a dolgai, hiszen olyan sok és nehéz a tananyag amit el kell sajátítani, hogy azt szinte képtelenség teljes mértékben magunkévá tenni. Előfordulhat például, hogy a hetven szigorlati tételből mondjuk csak hatvannyolcat sikerült a vizsgára megtanulnunk, de pechünkre a vizsgán pont belehúzunk abba a kettőbe, amit át sem néztünk (velem többször is megtörtént, talán ez is Isten figyelmeztetése volt akkoriban). Tévedés ne essék, nem lustaságból nem tanulja meg az ember, hanem mert fizikailag már képtelenség lenne. Egy ilyen dolog után pedig bizony fel kell tudni állni és tovább kell tudni menni. Sőt, ha egy jegy igazságtalan, mert a professzor kifejezetten ellenséges, és a vizsgán addig kérdezget, míg talál egy vékonyka rést a tudásunk pajzsán, amire nézve azután a csatát elveszettnek nyilvánítja (ilyen velem nem-, de másokkal gyakran megtörtént), akkor bizony még a nőknek is Férfinak kell lenniük a talpukon, hogy képesek legyenek folytatni a küzdelmet. Hogy egy-egy ilyen kudarc után ne hagyják ott az egész miskulanciát, elhitetve magukkal, hogy valahol máshol, valami másban, lényegesen jobb lehetőségek várnak rájuk az életben. Látható tehát, hogy a tehetség és észbeli képesség még szorgalommal társítva sem elegendő ahhoz, hogy a tanulásban és szakmai életünkben igazán sikeresek és elismertek legyünk. Hiszen ha ezekhez nem társul kiegyensúlyozott teherbíró lélek, akkor úgyis sutba fogjuk dobni minden korábbi erőfeszítésünket azért a méltányolható nyereségért cserébe, hogy megszabaduljunk a kihívások és megpróbáltatások elviselhetetlennek tűnő nyomásától.

 

Mint alapvető tényezőről, szót kell ejtenünk a családi háttérről is. Az otthoni bázisunk minden sikerünk fundamentuma és kiindulópontja. Ha egy diák otthonában nincs meg a megfelelő nyugalom és támogatás, ha a családja nem tolerálja a csend- és hétköznapi feladatok alóli felmentés iránti legfőbb igényeit, akkor felesleges is belevágnia bármilyen nagyobb vállalásba, mert garantáltan bele fog bukni. Persze erre a problémára ideig-óráig megoldást jelenthet a könyvtári tanulás, és a jó egyetemek könyvtárai éjjel-nappal nyitva is állnak a tanulni vágyó hallgatók előtt, még Karácsony napján is. De az ember lelkének szüksége van olyan családtagokra, akik hisznek benne és szeretetteljes támogatással, elnézéssel fogadják a szeszélyeit a diploma megszerzéséhez vezető úton. Ez a családtagok számára sem jelent kisebb feladatot, mint a diplomáért küzdő személy saját harcai, de – véleményem szerint – a kettő csak együtt képes sikeresen működni, hiszen nem vagyunk lélektelen robotok. A nehéz küzdelmek felőrlik a lelkünket, mindenkinek kell időnként egy stabil bázis, ahová hazatérhet. Kellenek körénk emberek, akik szeretnek és hisznek bennünk, akiknek az üdítő jelenlétében – ha csak egy kis időre is, de – elfelejthetjük a gondjainkat és új erőt meríthetünk a folytatáshoz. Akiknek ez az áldás nem adatik meg, azok a kemény harcokban megedződnek ugyan, de meg is változnak, csak nem éppen előnyükre. Magányos harcosként állandóan küzdeni, még férfiként is lélekölő (a férjemtől tudom). A körülöttünk élők gyöngédsége, kedvessége, elfogadása és szeretete nélkül egyre jobban magunkba fordulunk, és elfelejtjük a személyes érintkezés és együttélés szabályait, járatlanokká válunk az emberekkel való közösségápolás művészetében. Isten nem magányos harcosoknak hívott el bennünket, hiszen a harcaink sem öncélúak. Egy támogató családi háttér tehát mindenki számára alapvető ahhoz, hogy az Úr harcait sikeresen harcolhassa.

 

Én részemről nem hiszek az egyetemi kollégiumokban. Meggyőződésem szerint a mai időkben az egyetemi kollégiumok a bűn és lecsúszás fészkei, melyek a fiatalok meleg és építő családi légkörét felcserélik egészségtelen korosztályos lelki függésre és bűnökben való féktelen alámerülésre. Ezek a helyek – és az itt kialakuló-,  bűnben való cinkosságon alapuló csoportosulások – biztosítják a fiatalok számára a bűntudat alóli felmentést is. Véleményem szerint akiknél otthon hiányzik a meleg és építő családi légkör, azoknál a kollégium sem fogja megoldani a problémát, sőt: inkább súlyosbítja az illető hátrányos helyzetét. Manapság egy kollégium a lehető legrosszabb indulás egy fiatal számára a sikeres szakmai karrierhez vezető úton.

 

Azután említést kell tennünk a diák-párkapcsolatokról is. Tapasztalataim szerint azok, akik a diákéveik alatt párkapcsolatba bonyolódnak – legyen az akár egy szent keresztény házasság, melyet még a diploma megszerzése előtt megkötöttek – gyakran a felsőfokú tanulmányaik feladásával fizetnek érte. Mert az élet már csak ilyen, amin a legjobb szándékok és legnemesebb elhatározások sem változtatnak. Hiszen nem lehet úgy elköteleződni a tanulás felé, hogy az ember közben elkötelezi magát valakivel a gyakori együttlétre, vagy a róla való egzisztenciális gondoskodásra. Nem vagyunk mi Istenek, hogy ugyanabban a pillanatban több helyen is lehessünk és mindenhol egyformán jól teljesíthessünk. Az egyik elköteleződésünk nagy valószínűséggel a másik rovására fog menni, ez szükségszerű tény.

 

Felnőtt emberként pedig – család mellett, munka mellett – visszaülni az iskolapadba, szinte emberfeletti toleranciát és támogatást igényel a családtagok részéről is. Amit nem lehet belőlük kikényszeríteni; csak és kizárólag szabadon dönthetnek úgy, hogy támogatják a családtagjukat például egy új vállalkozás beindításában vagy egy iskola elvégzésében. Miközben szükségszerűen átvállalnak tőle hétköznapi teendőket, vagy lemondanak bizonyos kényelmi körülményekről, méltányos igényekről. Ha pedig nem érzik magukat képesnek erre, akkor semmiképp sem szabad rájuk erőltetni a dolgot. De egy huszonéves fiatal szeszélyeit sem könnyű elviselni, miközben a diplomáért való kőkemény küzdelmek ádáz csatáit vívja. Tehát a megfelelő háttér mindenkor alapvető, ami elsősorban nem a küzdelemre kész fél nemes vágyain és célkitűzésein múlik, hanem a körülötte élők hosszútávú toleranciára való képességén és -hajlandóságán. Nagy józanság és fegyelmezettség kell tehát ahhoz, hogy a család összeüljön egy olyan közös döntés meghozatalára, amelyhez azután mindenki elkötelezetten tartja magát éveken keresztül. Véleményem szerint ebből a szempontból nem különbözik egy új, komoly vállalkozás beindítása és bejáratása sem, hiszen az első években ott is óriási erőfeszítésekre van szükség a sikeressé váláshoz. Hogy egy család képes-e közösen meghozni azokat az áldozatokat, amiket ezek az előremutató utak megkívánnak tőlük, azt csak egy nagyon bonyolult, soktényezős matematikai függvénnyel lehetne kiszámítani. De ennek a függvénynek a megalkotására még senki sem vállalkozott, így a kérdést minden családnak magának kell eldöntenie, Istennek – az adott családra vonatkozó, egyedi – vezetése szerint. (…)

 

– folytatás következik –