Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A SZAKMAI SIKERHEZ VEZETŐ ÚT ALAPJAI (3)

A jó végzettség és szakmai kiválóság megszerzéséhez tehát először is saját magunkat kell legyőznünk, ami – véleményem szerint – a legnehezebb dolog ezen a világon. Egy egyetemi abszolutóriumot szerzett, de soha le nem diplomázott gépészmérnök édesapával-, és egy egyetemre beiratkozott, de azt soha el nem kezdett műszaki rajzoló édesanyával a felmenőim között bizony kőkemény familiáris és generációs determinizmusokkal kellett megküzdenem a diplomám megszerzéséhez. Ez a harc közel huszonöt éven át tartott a megtérésem után, és tizenöt évembe telt csak odáig eljutnom, hogy egyáltalán elhiggyem magamról: képes vagyok elvégezni egy felsőfokú iskolát.

 

Amikor azután Isten és a férjem segítségével ezt – másfél évtizednyi izzasztó küzdelmek árán – elértem, már nem elégedhettem meg a középszerrel, hanem mindjárt a legnagyobb vadra mentem, és jelentkeztem az ország legnehezebb egyetemének legnehezebb képzésére, nappali tagozaton. Már a bejutásomhoz is egy kisebb csodára és hat évnyi felkészülésre volt szükség, de végül – egy tündéri egyéves kisfiúval a karomon – sikerült bejutnom az egyetemre. Óriási reményekkel vágtam bele a tanulásba, család és három gyermek mellett, majd kishíján belepusztultam. Tévedés ne essék: nem azért, mintha nem lett volna meg hozzá a szükséges észbeli tőkém (az első féléves átlagom 4,35 volt), hanem mert egyszerűen nem volt mellette életem. Minden időmet tanulással töltöttem, még a családomnak és az Úrnak kijáró időt is rendre beáldoztam a tudomány oltárán. Aztán persze rá kellett jönnöm, hogy mekkora hibát követek el, ha kitartok az eredeti elhatározásom mellett. Hiszen nem gondolhattam komolyan, hogy egy diploma kedvéért – legyen az bármilyen pazar és társadalmilag elismert is – áldozatul adhatom az életemben már megszerzett áldásokat. A családot, a házasságot, a gyermekeimmel töltött időt, az Úrral és a gyülekezettel való minőségi közösséget. Ez az ár túlságosan drága lett volna számomra, így amikor három évnyi kimerítő tanulás után végre felemeltem a fejem és Isten kegyelméből tisztán kezdtem látni milyen irányba tartok, hát a csillogó-villogó szakmai jövő és rám váró anyagi elismertség mindjárt nem is tűnt olyan tündökletesnek és kívánatosnak a szememben.

 

Ami a választásomban korábban leginkább hajtott, az a kitörés utáni olthatatlan vágy volt, hogy egy determinált ősi sorsot végre valami nagyszerűre cseréljek. De pusztán egy jobb és minőségibb élet utáni nemes sóvárgás nem elegendő alap a jó döntésekhez. A környezetemben a legtöbb ember megbotránkozott azon, amit tenni készültem. Szinte mindenki – jó- és kevésbé nemes szándékoktól vezérelve – óva intett attól, hogy család és gyermekek mellett belevágjak egy ilyen nehéz egyetembe. De én – és a férjem – nem hallgattunk senkire, mert minden erőnkkel küzdeni akartunk az életünket megbénító és elviselhetetlenül szűk keretek közé szorító átkokkal szemben.

 

Ebből is látszik tehát, hogy ebben az időben még a választásainkat illetően sem voltunk szabadok. Még ebben is működtek a generációs sötét mechanizmusok, hogy egy olyan dolog után űzzenek-hajtsanak megszállott fáradhatatlansággal, amit az Isten Szelleme által kimunkált józanság állapotában sosem tettünk volna magunkévá, hiszen világosan fel tudtuk volna mérni a ránk váró buktatókat és veszteségeket.

 

Az én példám is ékesen bizonyítja tehát, mennyire nem elégséges, ha az ember kellően tehetséges és okos egy bizonyos feladathoz. Annyi mindent szükséges még ezeken kívül, hogy a siker biztosítva legyen. Ez a sok minden pedig nem terem meg ám – csak úgy – az első fán! Hiszen a sikerhez kell például szorgalom. A szorgalom azonban nem olyan dolog, ami csupán elhatározás kérdése lenne. Azt gyermekkorunktól fogva tanuljuk a szüleinktől, családtagjainktól. Vagy nem tanuljuk, és ez a gyakoribb. Ha viszont nem tanultuk, akkor egy kisebb csodára van szükségünk, hogy felnőttként képesek legyünk elsajátítani. Először is démonikus visszahúzó erők sötét béklyóit kell magunkról leráznunk – Isten segítségével és az ő vezetése szerint – hogy képesek legyünk elsajátítani a kemény munka és tanulás szeretetét és képességét. Nekem ezt kifejleszteni magamban a megtérésem után 15 évembe került úgy, hogy már keresztény alapelvek szerint rendeztem be az életemet. Súlyos és nehéz átkok akadályozzák ugyanis egy ember kitörését és sikeressé válását, a megtérése után is. Ennek köszönhető az is, hogy minden jószándékunk ellenére még hívőként is gyakran elrontjuk a dolgokat, újra és újra rossz döntéseket hozunk, vagy helytelenül viselkedünk. A kívülállók pedig látják rajtunk az intő jeleket, de általában nem teszik szóvá. Mert ha szóvá tennék – legyünk őszinték - úgysem hallgatnánk rájuk. Hiszen már ahhoz is szabadnak kellene lennünk, hogy felfogjuk ésszel és szívvel amire intenek. De ha felfognánk is, pusztán emberi erővel akkor sem lehetséges megszabadulni az életünket uraló sötét determinizmusoktól. Minden ember úgy gondolja, hogy a jószándék önmagában elegendő. De ahogy a régi mondás tartja: „A Pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.” (...)

 

– folytatás következik –