Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Az én hercegem, fehér lovon

2018.10.04

me.jpgAmikor az életünket átadjuk Jézus Krisztusnak, Ő azonnal munkába kezd bennünk; ezt minden frissen megtért hívő ember kétség nélkül megtapasztalja.

 

Én a megtérésem dátumaként 1993-at szoktam megjelölni, mert innentől volt a hívő életem egy elkötelezett, valódi keresztény élet. Valójában azonban három évvel korábban, 1990-ben adtam át az életemet Jézus Krisztusnak, a középiskolás éveim alatt. Akkor az egyik osztálytársam hívott el a gyülekezetbe – ahová egyébként a mai napig is járok. Nagyon furcsa és ijesztő volt számomra akkor ez az élmény, főleg a templomok szakrális légköre után, ez azonban nem tudott engem visszatartani attól, hogy az első megtérésre felhíváskor kisétáljak a színpad elé. Tiszta feketébe voltam öltözve és egy saját kezűleg horgolt miniszoknyát viseltem, amiben – bár senki nem tette szóvá, mégis – rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Ezért a hatalmas hosszú, fekete télikabátomban ültem végig az istentiszteletet, és abban is mentem ki a megtérő imára.

 

Bár én akkor őszintén, teljes szívemből átadtam az életemet Jézus Krisztusnak, sajnos nem volt mellettem senki, aki támogatott volna a kereszténnyé válás első lépéseiben. Az osztálytársam – aki eredetileg elhívott – maga sem volt egy erős és meggyökerezett keresztény, más hívőket pedig rajta kívül nem ismertem. Így a pályafutásom nem indult gördülékenyen, és néhány alkalom után elmaradtam az Isten népe közül. Akkoriban nem volt még a szüleim házában telefonunk, és bár a gyülekezet küldött néhány levelezőlapot a címemre, hogy kedvesen folytatásra inspiráljon, ezek az üzenetek nem voltak képesek áthatolni a felkapott városi tinédzser életem zűrzavarán.

 

3.jpg

 

Visszatértem hát a régi életemhez és folytattam mindent úgy, ahogyan addig. Akartam én Istent követni, de fogalmam nem volt róla, hogyan tegyem. Meg sem keresztelkedtem, be sem töltekeztem Szent Szellemmel, csak éltem tovább a bűnös, világi életem. De mivel én magam komolyan vettem azt a megtérő imát ott a gyülekezeti színpad előtt, hát Isten is komolyan vette. És bár valójában semmin nem változtattam a korábbi életemhez képes, bennem mégis elkezdtek megváltozni a dolgok.

 

Észrevettem például, hogy a lelkiismeretem erőteljesebben működik: ha elkövettem valamilyen bűnt, az önvádlás hangjai felerősödtek bennem. Megváltozott a hozzáállásom az emberek felé is, mert kezdtem együttérzőbb és türelmesebb lenni irányukban. Az istenkeresés pedig egy soha nem csillapodó, lángoló szükséggé vált bennem. Anélkül tehát, hogy én magam bármin is változtattam volna, Jézus Krisztus elkezdett dolgozni bennem. Nem jártam istentiszteletre, nem imádkoztam, nem voltam megkeresztelve, és nem nagyon olvastam a Bibliát sem, Isten mégis elkezdett kiábrázolni a sorsomban egy egészen másfajta jövőt, mint ami felé korábban tartottam. Három év telt el így, ebben a köztes, bolyongó, otthontalan állapotban. Gyakran éreztem magam szomorúnak és magányosnak, pedig bőven kaptam szeretetet a körülöttem élő emberektől.

 

Aztán megismertem későbbi férjemet, aki akkor még nem volt hívő ember, de az istenkeresésemet türelmesen tolerálta. Ha kellett – mert éppen ahhoz volt kedvem – hát eljött velem a templomba. Ott aztán én letérdeltem, és szívemből megbántam a bűneimet. Fogalmam nem volt liturgiákról, énekekről, gyónásról. Én csak kerestem Istent, és visszanyúlva a történelmi gyökereimhez, a templomban kutattam utána. Alig vártam, hogy a szertartás ahhoz a részhez érjen, amikor letérdelünk, és fejünket lehajtva bűnbánatot gyakorolunk. Isten elé roskadva minden ilyen alkalommal komolyan elszámoltam a tetteimről, és bár fogalmam nem volt még Jézus Krisztus vérének jelentőségéről, mégis felnéztem a megfeszített Jézus Krisztusra és sírva kértem Tőle bocsánatot. Nem mentem gyónni a paphoz, nem is áldoztam, hiszen ezekről ugyanúgy fogalmam nem volt, mint bármi másról az Egyházzal kapcsolatban. Én csak Isten után sóvárogtam és kerestem Őt ott, ahol úgy gondoltam megtalálhatom. De tudjátok, mivel Jézus Krisztus akkor már a szívemben élt, minden ilyen alkalommal meglátogatott Isten jelenléte, A Szent Szellem ott volt velem és dolgozott bennem, és én éreztem, hogy Isten megbocsátja a bűneimet. Nyilvánvaló, hogy ehhez nem lett volna szükségem a templomra, hiszen Isten bárhol meghallgatott és meglátogatott volna. De mivel a szüleim otthonában semmi nem támogatta az istenkeresésemet, sőt: minden egyre távolabb lökött az általam kutatott új világtól, ezért azon a helyen nem voltam képes megnyitni a szívemet az Úr előtt.

 

tumblr_mysifbhq5c1smapx8o1_500.png

 

Aztán elvégeztem a középiskolát, elköltöztem a szüleim házából, és egy új munkahelyre kerültem. Ezen a munkahelyen pedig – az enyém után következő másik műszakban – két kiváló keresztény lány dolgozott. Az egyikük két-, a másikuk három évvel korábban fogadta be Jézus Krisztust a szívébe, pont abban a gyülekezetben, ahol én is korábban. Fiatal és tapasztalatlan lány voltam még, mind emberileg, mind szakmailag, ezért az idősebb hölgyek – csupa nővel dolgoztam együtt – a szárnyaik alá vettek és terelgettek, meg tanítgattak. Ezektől a keresztény lányoktól azonban mindegyikük óva intett. Azt mondták róluk, hogy nem teljesen normálisak szegények, mert mindenkinek fanatikusan a hitükről beszélnek. Ezek a vélemények azonban egyre inkább felkorbácsolták a kíváncsiságomat, míg végül erősen elkezdtek érdekelni ezek a lányok.

 

Ők azonban – a kolléganők szurkálódásainak köszönhetően – semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy a hitük részleteibe engem is beavassanak. Pedig én alig vártam, hogy szóba elegyedhessem velük. A műszakom végén ezért rendszeresen tovább bent maradtam a laborban, hátha egyszer valahogy hármasban maradhatok velük. Hamarosan össze is jött a tervem: végre ott ültünk meghitten a kicsiny gyári étkezőben, és senki nem volt körülöttünk. Ekkor megszólítottam őket és elmondtam nekik, hogy sokat hallottam már róluk a kollégáinktól, de sajnos nem túlzottan jókat. Felvilágosítottam őket, hogy én is keresztény vagyok és hiszek Istenben, de részemről ezt magánügyemként kezelem, ezért egyáltalán nem értek egyet az erőszakos térítésükkel, hiszen így csak elriasztják magunktól az embereket. Ők nagy türelemmel hallgattak végig, majd elkezdtek nekem a hitükről beszélni.

 

Nagyon izgalmas hónapok következtek ezután...

 

Gyakran előfordult, hogy a műszakom végén nem mentem haza, hanem késő estig bent maradtam a gyárban velük, az ő műszakjukban is. Míg ők szorgalmasan végezték a munkájukat, én ültem mellettük egy kemény fapadon és hallgattam, ahogy Jézus Krisztusról beszélnek. Minden kérdésemre világos válaszokat adtak a Bibliából, amivel sikerült eloszlatniuk az összes kétségemet, és szép sorban tisztázták a belém ragadt félreértéseket. Ennek az lett az eredménye, hogy két hónap elteltével már én sürgettem őket, hogy vigyenek el a gyülekezetbe, mert meg akarok térni. Ők eleinte vonakodtak és igyekeztek visszatartani, ugyanis nem bíztak abban, hogy valóságosan hitre jutottam. De aztán annyit nyaggattam őket ezzel, hogy nem tehettek mást, végül engedniük kellett.

 

141917.jpg

 

Elérkezett hát életem legfontosabb és legbecsesebb napja, melyen boldogan adtam át az életemet újra Jézus Krisztusnak, ugyanabban a gyülekezetben, ahol korábban is. Ekkor azonban már két erős és odaszánt keresztény állt mellettem az első lépések megtételében, így végre erős fundamentumra építhettem fel a hívő éltem házát. Jött a vízkeresztség és Szent Szellem keresztség, amiket követett az első szabadító szolgálat, majd a bűnvallás és az otthonom megtisztítása a bűnökhöz köthető tárgyaktól, végül az alapozó és haladó bibliaiskola. Az én újjászületésemet pedig hamarosan követte leendő férjemé is, aki szintén átment a kereszténnyé válás összes alaplépésén, tehát minden abba az irányba mutatott, hogy megházasodjunk.

 

Huszonöt év telt el azóta, én pedig őszintén mondhatom: minden a legjobban volt így, ahogyan volt! Mert a házasságunk negyed évszázada alatt soha, egyetlen-egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy máshoz kellett volna hozzákötnöm a sorsomat. Pedig az első tizenöt évnyi keresztény életünk igen sok harccal és nehéz küzdelmekkel köszöntött ránk. Néhány rossz döntés és sok fájdalom szegélyezte az utunkat, ami persze egyáltalán nem volt meglepő annak fényében, hogy a famíliánkban generációk óta mi voltunk az elsők, akik keresztény életre vágytak. Gránitszilárdságú falakat, sötét mázsás terheket, visszahúzó ördögi gonosz erőket, démonikus megkötözöttséget kellett lerombolnunk ahhoz, hogy a hívő életünk minden területe a helyére kerüljön. Én bizony annyit sírtam ezekben az években, hogy azt el sem mondhatom. De mivel egy igazán kiváló emberrel kötöttem össze az életem, aki Jézus Krisztushoz hasonlóan mindenben mellettem állt és támogatott, óriási erőfeszítések árán végül sikeresen átverekedtük magunkat a harcos éveken. Mi hárman tehát – az Úr, a férjem és én – szép fokozatosan felhoztuk a hívő életünket a fényre.

 

Ma már a napjaimat egyáltalán nem sírással töltöm, sőt: boldog vagyok! A lelkemben – ritka kivételektől eltekintve – nem dúlnak már sötét viharok, kiegyensúlyozott és derűs emberré változtam. Egy olyan nővé, aki képes örülni a legkisebb dolgoknak is. Nincs még betöltve minden szükségem, van néhány dolog, ami után huszonöt éve sóvárogva vágyakozom (például nem jártam még Izraelben, míg a férjem már kétszer is eljutott). De ezek a hétköznapi, földi vágyak eltörpülnek annak fényében, ahogy Isten személye beragyogja a sorsom. A mindennapi élet – amit Krisztusban élek – számomra telve van örömökkel és áldásokkal. Minden percét úgy élem át, mint forrását ezernyi újabb édes lehetőségnek és megtapasztalásnak, melyekből még az elragadtatásom előtt bőven meríthetek. Tudom, hogy a Mennyben sokkal magasztosabb dolgok várnak rám, de már itt a Földön is annyi gyönyörűség vesz körül, hogy néha azt sem tudom, melyik felé fordítsam a fejem. Ezért túlcsordul bennem a késztetés, hogy másokat is erre az életre  invitáljak.

 

Mert bizony úgy van az, ahogy a mondás is tartja: ragyog napsütés a zivatarfelhők fölött, és virul élet a halálon túl. Krisztusban mindenre van remény!

 

night-fantasy-leonid-afremov.jpg