Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A megbocsátás rózsakertje (3)

2019.07.07

rose-couple.jpegEmberi természet szempontjából tehát a férjem és én a két végletet testesítjük meg a megbocsátás dicsőséges küldetésében. Mivel az uram számára a sérelmek elengedése egy gördülékeny folyamat, ezért ő egy nyitott és szívélyes ember, aki könnyedén forgolódik társaságban is. Én azonban – mivel nehezen és sokára tudok csak megbocsátani – a formálódó emberi kapcsolataimban eleinte kimért, sőt alkalmanként elutasító vagyok, aki nem szívesen kezdeményez felületes diskurzusokat csupán a közösségápolás kedvéért.

 

Erre a problémámra nyújtott tehát szokatlan megoldást az Úr által inspirált és azóta is szeretettel ápolgatott rózsakertem. Ezáltal sikerült ugyanis kigyomlálnom magamból – a megbocsátás rózsáinak gyomlálása közben – azokat a mélyen gyökerező fájdalmas sebeket, amiktől saját képességeim szerint talán egy élet is kevés lett volna megszabadulnom. Most azonban őszintén mondhatom: végre kijutottam a fényre! Mióta a megbocsátás rózsáit elültettem, az emberi kapcsolataim építésében, a testvéreimmel való közösségteremtés küldetésében is sokkal jobb tanítványává váltam az Úrnak.

 

Hogy ez miben nyilvánul meg? Például bárkivel is kell szóba elegyednem a hétköznapokon, a legcsekélyebb interakciókat is kedves mosollyal indítom, pl. ha fizetek a pénztárnál vagy kérdeznek tőlem valamit. A gyülekezetben igyekszem minden ismerősömnek – a csak látásból ismert arcoknak is – előre és mosolyogva köszönni. Olyan is előfordult már, hogy az istentiszteletek előtt csak azért sétáltam egyet az épületben, hogy hozzászoktassam magamat a testvéreimmel való normális érintkezéshez. Igyekszem a gyülekezetbe való megérkezésemet követően nem rögvest beletemetkezni valami olvasnivalóba, hanem kimegyek a közösségi terekbe az emberek közé: kiadványokat nézegetek és vásárolgatok, felemelt fejjel járok egyet a folyosón, vagy az otthonom helyett a többi nő között sminkelek, hátha valakivel összefuthatok és szóba elegyedhetünk. Törekszem rá, hogy újra beszélhessek olyan emberekkel, akikkel évek óta két szót sem váltottam. Néha nagyon nehezemre esik ez a mosolyogva köszöntgetés és társasági sétafika, de tudatosan igyekszem ránevelni magamat az emberekkel való egészséges közösségteremtésre. Újra és újra detektálom magamban, hogy még mindig mérhetetlenül idegesít az emberek kapcsolatépítő felületes smúzolása, főleg melyek a kelleténél hangosabban és kissé eltúlzott vidámsággal zajlanak. De ma már nem gondolom úgy, hogy én látom jól a dolgokat és a többség viselkedésével van a probléma. Igyekszem tehát ellesni az emberektől a könnyed társalgás művészetét ahelyett, hogy frappáns magyarázatokat találnék az emberkerülő vonásaimra. Gyakran kell erőt vennem magamon és megfegyelmeznem a saját természetemet, de hiszek abban, hogy Jézus tanítványaként nem lehetek egy kimért és távolságtartó ember.

 

talking-woman.jpg

 

Mindenkit bátorítok tehát, hogy ne adja fel a harcot, hanem kutassa a szabadulás módjait a Szent Szellem vezetése szerint, akár az én rózsakertemhez hasonló szokatlan módokon is. Mert ha vannak is még a hívő életünkben felszámolásra érett, de szögesdrótként belénk akaszkodó makacs problémák, ezeket Isten bölcsességének szerszámával a lehető legkisebb sérülések árán le tudjuk magunkról fejteni. Ha azonban egyedül próbálkozunk, pusztán a magunk képességeire hagyatkozva, egyre több fájdalmas tapasztalatra tehetünk szert, hiszen a problémák felszámolásához azok természetfeletti hátterével is meg kell küzdenünk, enélkül nem érhetünk el tartós áttöréseket.

 

Hiszek abban, hogy ha hűségesek vagyunk Istenhez és az Ő népéhez a sérelmeink és fájdalmas tapasztalataink ellenére is, és minden élethelyzetünkre kérjük az Ő beavatkozását, akkor úgy alakít és formál bennünket egy életen át, hogy senki és semmi se akadályozhassa meg a kiválasztásunk szerinti életpályánk megvalósulását.

 

Nagyon fontos tehát, hogy tisztázzuk magunkban: a megbocsátás, a teljes elengedés Istentől származó kegyelmi állapot, amely néha hosszú időt – akár éveket is – igénybe vehet, ha mélyre hatoló sebeknek kell begyógyulniuk. A megbocsátásra való képességben pedig a különböző személyiségű emberek között jelentős egyéni eltérések tapasztalhatók. Arról azonban senki sem vitatkozna velem, hogy a belső harmóniánk szempontjából az a legmegfelelőbb számunkra, ha képesek vagyunk minél gördülékenyebben túllépni a sérelmeinken, és nem táplálunk ragaszkodást olyan felesleges dolgokhoz, amik csak egyre mélyebbre tapossák az életérzéseinket. Akkor járunk el tehát a legokosabban, ha aktívan közreműködünk Isten megbocsátást kimunkáló tevékenységében és nem állunk ellene ennek a fontos folyamatnak. Ha ragaszkodunk a sérelmeinkhez, ha újra és újra lejátsszuk a fejünkben a gyötrő képsorokat, ha a bensőnkben tápláljuk a haragot a velünk otrombán és érzéketlenül viselkedő személyekkel szemben, akkor saját magunkat kötjük gúzsba jó hosszú időre. Értelmetlen dolog tehát megengednünk, hogy az életünk fájdalmas eseményei az orrunknál fogva rángassanak minket, a Szent Szellem gyöngéd, gyógyító vezetése helyett.

 

talking-woman2.jpg

 

Ismerek például olyan embereket (sajnos többet is, mint szeretnék), akik a gyülekezetükben átélt sérelmeik miatt elhagyták az életet adó forrásuk helyét, azt a szent testvéri közösséget, ahová Isten őket a megtérésükkor belehelyezte. Ezeknek az embereknek a sorsa idővel – kivétel nélkül – fájdalmas lejtmenetbe fordult, hiszen kiestek az Isten akaratából. Sértettség, megbántottság, csalódottság miatt elhagyni a szellemi otthonunkat, a megtérésünk gyülekezetét: ez bizony óriási baklövés, amely teljesen eltéríti a keresztény pályafutásunkat. A megtérésünkkor ugyanis nem mi választunk magunknak gyülekezetet, hanem Isten dönti el, hogy hová plántál be bennünket. Az általa választott helyre vagyunk tehát elültetve, és nekünk azon a helyen kell gyökeret eresztenünk. Ennek a gyökérzetnek a jellemzői döntik aztán el a további sorunkat, hiszen Isten ezen keresztül adja a növekedést számunkra. Ha igyekszünk gazdag gyökérzetet fejleszteni ebben az áldott talajban – ami a növényeknél gyakran a lombozat és virágzat, tehát a látványelemek rovására történik – és a külsőségek helyett a szívünk állapotára helyezzük a hangsúlyt, akkor kellően megalapozott lesz a későbbi növekedésünk, a kedvezőtlen körülményekkel szembeni toleranciánk és rezisztenciánk. Ha azonban a megtérésünk után gyorsan akarunk látványos változásokat kitermelni az életünkben, miközben a gyökereink alig-alig fúródtak még bele az életet közvetítő közegbe, mert az Isten Igéjével való minőségi közösségünk ápolása helyett a környezetünkre akarunk bombasztikus benyomást gyakorolni, hiszen a visszajelzéseiktől érezzük magunkat valakinek, akkor egy komolyabb szárazság – nehéz helyzetek, konfliktusok, áldatlan körülmények – hatására tövestől száradhat ki a hívő életünk fája. Vigyázzunk tehát, nehogy a meg-nem-bocsátás még ennél is veszélyesebb helyzetbe sodorjon bennünket, és mi magunk váljunk saját sorsunk megrontóivá, mikor kitépve gyökereinket a szellemi forrásunk mellől, egy víz nélküli puszta helyen próbálunk ismét gyökeret verni. Ennek az eredménytelenségét gondolom nem szükséges külön is illusztrálnom.

 

girl_pro.jpg

 

Ha tehát az elengedés, a megbocsátás folyamata hosszú időt vesz is igénybe, ráadásul a bántásokat, sértéseket hívő emberektől, keresztény testvérektől, ne adj' Isten pásztoroktól, komoly szolgálóktól kellett elszenvednünk, akkor sem engedhetjük meg magunknak, hogy ezeken a tapasztalatokon keresztül a sátán örökre kiírjon bennünket Isten munkájából. Gondoljátok csak végig: mik vagyunk mi a gyülekezetünk nélkül? Ugyan kik vagyunk a keresztény testvéreink, a nyájunk, a kihívottak szent közössége nélkül? Elkóborolt, vadaknak kiszolgáltatott, sodródó, tévelygő juhok, akik elhagyták az áldásuk helyét. Az talán a véletlen műve, hogy milyen hazába, anyanyelvbe születünk bele? Az sem lehet akkor a körülmények önkéntelen alakulása, hogy melyik gyülekezetet, keresztény testvéri közösséget mondhatjuk magunkénak. Ahová megtértünk, az a hely és közösség lett a szellemi otthonunk és családunk. A családját pedig nem hagyja el az ember, csak mert érik ott kellemetlenségek. Megbocsátunk egymásnak – akár minden nap vagy naponta többször is – aztán megyünk tovább, hiszen ez viszi előre a közös életünket, ráadásul a szeretteinknek olyan könnyen meg tudunk bocsátani. Hogy gondolhatjuk akkor, hogy a szellemi családunk, a gyülekezetünk csak úgy elhagyható, hogy következmények nélkül hátat fordíthatunk a spirituális otthonunknak?! Hát elhagyhatja az ember úgy a szeretteit, hogy utána nagyobb boldogság és békesség költözzön a szívébe? Az lenne tehát a megoldás a méltánytalanságokra, hogy minden kényelmetlen helyről továbbállunk és hátra sem nézünk többé? Ha így élnénk, akkor sehol a világon nem lenne maradásunk! Nem lenne egyetlen árva hely sem, ahová hittel és reménységgel vethetünk, ahová időt és energiát fektethetünk, ahol áldozatok árán értékeket teremthetünk, hiszen úgyis hamarosan megpattanunk onnan, amint a helyzet kellemetlenné válik számunkra. A hitetlen emberek is gyakran ezt teszik, mikor hűtlenül elhagyják a házastársukat, gyermekeiket, barátaikat, üzletfeleiket, a rájuk számító embereket. De vajon mi is ilyen hitvány módon akarunk élni?

 

A megbocsátás és hűség szerintem kéz a kézben járnak, hiszen olyan emberekhez, akikre szívünkből régóta neheztelünk, akiket valójában nem becsülünk, hogyan is tudnánk hűségesek maradni? De miféle emberi minőséget képviselünk, ha csupán a fogyasztó szerepébe helyezkedünk a gyülekezetünkkel és testvéreinkkel való viszonyunkban: elvesszük a számunkra előnyös dolgokat, aztán ha jönnek a kényelmetlenségek, urambocsá áldozatokat, befektetéseket, feladatokat igényelne tőlünk ez a kapcsolat, akkor gyorsan lelépünk egy újabb gazdatest után kutatva? Micsoda hálátlan, szipolyozó életmód ez már?! Egyesek mégis azt képzelik, hogy a gyülekezetükkel ezt büntetlenül megtehetik. Ezzel kapcsolatban Jób kérdése jut az eszembe: úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül; ha már a jót elvettük, a rosszat nem vennénk-e el? Hogy gondolhatja tehát bárki is őszintén, hogy az Úr az ilyen hűtlenséget közömbösen szemléli? Pont Ő, aki a népét és nyáját égő tűzzel féltőn szereti, aki az életét adta az övéiért! Nem gondolhatja komolyan egyetlen gyülekezetének hátat fordító ember sem, hogy Istenre továbbra is stabilan számíthat, holott ő önkényesen fittyet hányt arra a küldetésre és rendeltetésre, amiért őt az Úr abba a közösségbe belehelyezte, és azokra a feladatokra, amikkel a már elvett temérdek jóért  Isten népének viszonzással tartozik.

 

folytatás következik

 

root.jpg