Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A megbocsátás rózsakertje (2)

2019.06.18

sophia2.jpgNéhány dolgot tudnotok kell rólam, hogy a maga teljességében érthessétek meg annak a fantasztikumát, ahogy Isten engem a megbocsátás keskeny ösvényén olyan nagy körültekintéssel végigvezetett. Mert a Szent Szellem zseniális pszichológ: Nála jobban senki sem képes a defektjeink befoltozására! Mivel pontosan ismeri a szívünk és lelkünk működését, így képes minden olyan esetben tökéletesen személyre szabott terápiát alkalmazni, mikor erre az életünkben szükség mutatkozik. Az Úr tehát úgy vezetett ki engem a saját magam köré buherált lepusztult viskómból, ahogy arra egyetlen földi terapeuta sem lett volna képes!

 

Első lépésként arra inspirált, hogy írjak egy listát azokról, akiket ha megpillantok valahol, legszívesebben jól bokán rúgnék. Akiknek a személye kiváltja belőlem a Cannon-féle vészreakciót; tudjátok, azt a bizonyos "Üss vagy fuss!" élettani szimpatikus stresszválaszt.

Leültem hát egy jegyzetfüzettel és alaposan végiggondoltam két évtizedes keresztény pályafutásomat, hány ilyen ember található a szívem gonosz kincsestárában. Összesen 12 embert számoltam össze, akikre évek óta dühös vagyok.

 

Habár a megbocsátás, az elengedés különösen problémás terület nálam, azért az embereket – mindettől függetlenül – nagyon szeretem. Ha valaki a környezetemben bajba kerül – legyen az hívő vagy hitetlen – könnyekig képes vagyok vele együtt érezni a bajában. Nemegyszer előfordult már – megtérésem előtt is – hogy saját magamat és a családomat hoztam hátrányos helyzetbe csak azért, hogy másokon segítsek. Ez az oka annak is, hogy minden nehézség nélkül meg tudok bocsátani azoknak az embereknek, akiknek az élete valamilyen törést szenvedett. Amint utoléri őket egy komolyabb sorscsapás – látván a kiszolgáltatottságukat – a szívem azonnal megindult feléjük, így képessé válik arra is, hogy elengedje minden tartozásukat.

 

Ám még ez is kevés volt ahhoz, hogy az előttem fekvő papírt – az összeírás napján – üresen hagyjam. Még így is simán összegyűlt a megbocsátási listámon 12 olyan ember, akiknek az életük nehézségeibe Isten nem engedett belelátnom, ezért a velük kapcsolatos haragommal és sértettségemmel nem sikerült leszámolnom.

 

Mielőtt beavatlak benneteket a gyakorlati részletekbe, még egy dolgot el kell mondanom magamról: kicsi gyermekkoromtól fogva a természet szerelmese vagyok. Akik olvasták a korábbi írásaimat, azoknak talán nem lesz meglepő: én – ha tehetném – nem is lakóépületben élnék, hanem kint a szabadban a csillagok alatt, de legalábbis egy fedett színben, ahol folyamatosan kapcsolatban állhatnék a természettel. A családomnak már az agyára megyek az állandó szellőztetési mániámmal, ami évszakra és időjárásra tekintet nélkül eluralkodik rajtam. Nálunk nyáron és télen, esőben, hóban, szélben, fagyban – mindig nyitva van valahol egy ablak, ezért nincs is értelme a házunkban a gáz bevezetésének, hiszen a gatyánk is rámenne a fűtésre.

 

Számomra a házban ülés, a bezárt térben való létezés csupán vegetálás, míg végre ismét a szabad ég alatt lehetek. Én onnantól kezdek el élni, hogy az ajtón kidugtam a fejem. A kertem gondozása tehát számomra nem valami kellemetlen kötelesség, amiben azért izzadok, hogy a portánk előtt elhaladóktól ne érhesse szó a ház elejét. Nálam a kertgondozás, a kültérben végzett rendszeres munka létszükséglet, akár a vízivás vagy a be- és kilélegzés. Nem csoda hát, hogy a Szent Szellem egy olyan megoldást kínált fel számomra a vágyott megbocsátás eléréséhez, amely teljes mértékben az én személyiségemre lett szabva:

 

az Úr arra inspirált, hogy ültessek a kertembe egy-egy rózsatövet minden olyan embernek, akinek nem vagyok képes megbocsátani.

 

rozsak.jpg

 

Mikor ezt az ötlet megfogant a szívemben, csak néztem magam elé döbbenten (ahogy minden korábbi alkalommal is hívő életem során, mikor a Szent Szellem valamit határozottan közölt velem). Mit akar ezzel Isten elérni!? Minek ültessek rózsákat az én kedves kertembe olyan embereknek, akiknek még a nevét is ki akarom törölni az emlékezetemből!?

Mire az Úr azt a választ adta: "Hát pontosan ezért!"

 

Ahogy mélyebben belegondoltam ebbe, hamar be kellett látnom: ez az ötlet egyszerűen zseniális! Hiszen minden nap, mikor elsétálok majd ezek mellett a bokrok mellett, eszembe jutnak azok az emberek is, akiknek ültettem őket. Ha a rózsájuk a kertemben virágzik, nem tudom többé elfojtani magamban a feléjük megnyilvánuló érzéseimet: újra és újra, minden alkalommal szembe kell néznem a szívem és lelkem aktuális állapotával. A rózsák gondozása közben ők járnak majd az eszemben, és ez minduntalan világossá teszi, hol is tartok éppen a megbocsátás borongós völgyében.

 

"Már egy hónap is eltelt az ültetés óta, de Tercsi rózsája még mindig nem hajtott ki. Mit tehetnék érte, hogy zsendülésre bírjam? Nem pusztulhat el, hisz ez egy gyönyörű és drága rózsatő!"

"Fercsi rózsája nagyon kókad, most rögtön meg kell öntözni!"

"Kata rózsáját mindjárt felfalják a tetvek, most azonnal le kell permetezni!"

"Hol van Klára rózsája? Ki sem látszik a gazból! Ki kell gyomlálni, különben elpusztul!"

"Micsoda fantasztikus virágok ezek! Igen, a "Valahány Név a Naptárban" rózsája olyan gazdagon ontja a virágait egész nyáron, hogy még a szomszédok is a csodájára járnak."

 

És így tovább, minden egyes nap, amikor csak kiteszem a lábamat a házból. Én, aki rajongok a növényekért, soha nem hagynék szándékosan elpusztulni egy rózsatövet. Ki van zárva, hogy engedjem kiszáradni, tetvek által felzabálni, gazok által kizsigerelni, csak mert haragszom valakire. Ha viszont naponta gondoskodom róluk, folyton szembe kell néznem azzal is, miként viszonyulok ezekhez az emberekhez. Minden nap tudatosíthatom magamban, hogy az ő életük és személyük sokkal értékesebb azoknál a rózsatöveknél, amiket olyan nagy szeretettel gondozok. Hogyan is érezhetnék haragot valaki felé, akinek a rózsáját annyira kedvelem és csodálom? A gyönyörű virágok, amikkel hónapokon át megörvendeztetnek, amiket az otthonomba is beviszek, nem nőhetnek olyan emberek bokrain, akik felé utálatot érzek! Minden nap egy újabb szembesítés: vajon mi az első gondolatom velük kapcsolatban? Legszívesebben eltaposnám még a rózsáikat is? Akkor bizony a következő imámban ismét könyörögnöm kell magamért, sőt már ott a kertben megállva is megbánhatom az engesztelhetetlenségemet.

 

rozsashaz.jpg

 

Szót fogadtam tehát ebben is az Úrnak és kijelöltem egy addig üresen álló területet a kertemben, ahová a megbocsátás rózsakertjét elültethetem. Aztán nyakamba vettem a környéket, hogy a kedvenc kertészeteimben összegyűjtsek egy tucat rózsatövet. Igyekeztem személyre szabottan kiválogatni a szebbnél-szebb fajtákat, hogy kihez milyen típusú, -színű, -formájú, -növésű, -illatú, -virágú bokor illik. Teahibrid vagy floribunda, kúszó, futó, parkrózsa; egyszerű virágú vagy telt, esetleg angol típusú tömvetelt, vörös színű, sárga, narancs, rózsaszín, fehér? A lenyűgöző választék lehetőséget adott, hogy mindenkinek a személyiségéhez leginkább illő rózsát válasszam.

 

Az első néhány elültetett tő mellé még díszes kis táblácskát is kreáltam, amit eléjük tűztem, hogy soha ne felejtsem el, kinek a rózsáját gondozom éppen. De nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek: amint egy bokrot elültettem, többé nem tudom kiverni a fejemből, hogy kinek is ültettem. Pont ugyanúgy megmarad bennem a rózsatövekhez tartozó nevek listája, ahogy korábban a sértések és bántások bevésődtek a szívembe.

 

Felajánlottam férjuramnak, hogy szívesen szorítok helyet az ő céljaira is új rózsakertemben. Mire azt a választ kaptam, hogy: köszöni szépen, neki nincs szüksége erre, mert ő mindenkinek meg tudott bocsátani. Erre a válaszra azért még tőle sem számítottam; egy keveset dobáltam is magamat az irigységtől: "Hogy lehet valaki ilyen!? Hát nincs önérzete, nincs tartása, nincs igazságérzete!? Hogy képes minden Hétrőfösnek azonnal megbocsátani, aki az évek során a hasáról ette a forró kását (ahogy azt Illyés Gyula a Hetvenhét magyar népmesében megírta)!? Azoknak az utálatos embernek, aki rágalmazták, átverték, befeketítették, átkozták, szidalmazták, kihasználták, bukását kívánták, igazságtalanul becsmérelték, lesajnálták, megvetették, kisemmizték, hálátlanul elhagyták, barátként a bajban elfordultak tőle, kinevették, megfosztották a munkájától, kitúrták a szolgálatából, etc. Mikor az ő életében még több ilyen ember is megfordult, mint az enyémben! Sőt, az én rózsáim közül néhánynak a gazdája személy szerint engem nem is bántott; a férjem helyett is én haragudtam rájuk évek óta engesztelhetetlenül. Ezek után pedig képes azt mondani nekem, hogy nincs olyan embere, akinek rózsát kellene ültetnie!?"

 

lady-rose.jpegAztán – a kert kialakítása közben – sokat gondolkodtam azokon a dolgokon, amiket a Szent Szellem tanított ezzel kapcsolatban. Megértettem például, hogy a szüleim pont azért váltak embergyűlölő, mindenkivel szemben kritikus, megöregedvén magányos, kiállhatatlan és szidalmazó emberekké, mert nem tudtak a haragosaiknak megbocsátani. A megbocsátás ugyanis nem annak az embernek fontos, akire haragszunk, hisz ő nagy valószínűséggel még csak nem is tud róla. A megbocsátás számunkra fontos, hogy tökéletesen szabadok lehessünk az érzelmi függőségeinktől. Mert a harag és engesztelhetetlenség minket köt gúzsba és nem azt, akire neheztelünk.

 

Ha tehát nyugodt lelkű, békében élő, érzelmileg kiegyensúlyozott emberekké akarunk válni, akkor tudatosan kell keresnünk a megbocsátás helyét, különben a sérelmeink megváltoztatnak bennünket, de egyáltalán nem jó irányba. A közösségi létezésben ugyanis – családban, munkahelyen, gyülekezetben, társadalomban – mindig érnek bennünket csalódások és bántások, ezt egyszerűen nem tudjuk kikerülni. Ezekre azonban háromféle emberi reakció létezik: bosszúállás, elengedés, vagy visszahúzódás az újabb sértések elől. A bosszúállás keresztényként természetesen szóba sem jöhet, ahogy azt a Biblia is világossá teszi. A bosszúállás jogát Isten a saját hatáskörébe vonta, így ez az ajtó előttünk szerencsésen bezárult. Ha azonban nem akarunk-, vagy nem vagyunk képesek megbocsátani, keresztényként csak egyetlen látszat-megoldásunk marad: háttérbe vonulni és elmarni magunktól az embereket. Ez a megoldás azonban – ahogy az én példám is bizonyítja – elrettentően kontraproduktív, mert bár rengeteg konfliktushelyzet kikerülhető általa, de a keresztény pályánkon idővel teljes megrekedést okoz.

 

Mivel én – meggyőződésem szerint – arra születtem, hogy Istent szolgáljam, a megrekedés számomra sokéves gyötrő fájdalmat okozott, és egy ördögi körbe kényszerítve egyre visszahúzódóbbá tett. Ahogy a barlangomból kifelé tekintve figyeltem a velem azonos időben megtért keresztények sikeres pályafutását, akik komoly szolgálatokban forgolódtak a gyülekezet és saját maguk teljes megelégedettségére, addig én a növekvő passzivitásom miatt fokozatosan kiestem az egyházi vérkeringésből, miközben majd megszakadt a szívem a bánattól, mikor a kortársaimat Isten munkájában forgolódni láttam, ám én nem voltam közöttük.

 

Ne kövessétek tehát az én régi rossz példámat, hanem kikerülve a bosszúállás és visszahúzódás csapdáit, döntsetek tudatosan a megbocsátás mellett! Azután keressétek meg minél előbb a Szent Szellem vezetése szerint azt a számotokra tökéletes gyakorlati módszert, mellyel ti magatok is aktívan hozzá tudtok járulni az elengedéshez...

 

folytatás következik

 

rosegarden.jpg