Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A megbocsátás rózsakertje (1)

2019.06.01

19.jpg

Férjuram és én nagyon különbözőek vagyunk. Ő egy nyugodt, higgadt és békés ember; én egy izgága, temperamentumos, harcos típus vagyok. Ő az egész világgal képes jóban lenni, mert sohasem ítélkezik az emberek felett. Nekem mindenkiről van véleményem, és csak kevés ember társaságát vagyok képes élvezettel elviselni. Ugyanakkor ő nem valami jó emberismerő, míg én úgy átlátok az embereken, akár a pucolt üvegen. Ő senkire sem képes haragudni és bármit képes megbocsátani, még a legdurvább, legotrombább bántásokat is, míg én évtizedekre visszamenőleg emlékszem minden apró mozzanatára annak, ahogy a lelkivilágomba belegyalogoltak. Ezért számomra a megbocsátás – évtizedeken át, még keresztényként is – szinte lehetetlen küldetésnek számított...

 

Sajnos túl sok mindenben ütöttem drága szüleimre, akik – mióta az eszemet tudom – az egész világgal haragban voltak. A szomszédaikkal, rokonainkkal, ismerőseikkel, tehát mindenkivel, akivel illett volna jóban lenniük. Fiatal házasokként nem volt egyetlen barátjuk sem, akivel összejártak volna. Nem emlékszem egyetlen emberre, akinek a hogyléte valaha is érdekelte volna őket, vagy akit az évek során meghívtak volna a házunkba, vendégségbe.

 

Emlékszem, már gyermekkoromban is feltűntek nekem ezek a visszásságok, és arra is jól emlékszem, milyen ellenérzéseket váltottak ki belőlem. Nem értettem: miért kell mindenkit kritizálni, lenézni, megvetni, utálni!? Elhatároztam hát: ha felnövök, én biztosan nem leszek ilyen! Gyűjtök majd sok barátot, tartom a rokonaimmal a kapcsolatot, a szívem és házam pedig nyitva áll a szükségben lévők előtt. Ahogy felnőttem, világi fiatalként tényleg másként is csináltam a dolgokat.

 

Aztán 19 évesen átadtam az életemet Jézus Krisztusnak, férjhez mentem, és – nagy örömömre – igen hamar beálltunk az egyházi szolgálatba. Eleinte a testvérek között is könnyedén forgolódtam, sok jó ismerősöm, barátom, szolgálótestvérem volt, akikkel sokat beszélgettünk, viccelődtünk, és néhányukkal össze is jártunk a szabadidőnkben. Majd megszületett az első gyermekünk, de első generációs keresztényekként hirtelen megsokasodtak az életünkben a megharcolni-való problémák. Ezzel párhuzamosan pedig elkezdtük begyűjteni az első bántásokat, kritizálásokat és ítélkezéseket is a testvéreink között.

 

Érzékeny lelkű nőként ezek a támadások számomra egy-egy árulással értek fel, hiszen hívő emberektől, komoly szolgálóktól egészen másra számítottam. Főként annak tükrében, hogy a kritizálók és ítélkezők sohasem kérdezték meg tőlem, hogyan gondolkodom és érzek, vagy miként boldogulok. Az életünk fölött sikeresen uralkodó akadályoztatásokkal is küszködve végül egy olyan mélypontra jutottam, ahonnan saját erőmből már nem voltam képes talpra állni; észre sem vettem, hogy csapdába ragadtam. Bekövetkezett a hívő életemben egy sötét fordulat, ami a következő tizenöt évre tragikusan szűk keretek közé korlátozta a keresztény pályafutásomat. Nem tudtam ugyanis, hogyan kellene az embereknek szívből megbocsátanom.

 

10.jpg

 

A hívő életem kezdeti éveiben emlékszem, milyen szenvedélyesen igyekeztem az életmódomat, gondolkodásmódomat Isten Igéjéhez hozzáigazítani. Éhes szívvel és nagy buzgósággal hallgattam a gyülekezeti tanításokat, olvastam a keresztény témájú könyveket, figyeltem a példaértékű keresztények egyházban való forgolódását, mert minél előbb szerettem volna olyan emberré válni, akit Isten használni tud. Egy dolgot azonban – jól emlékszem – mindig nagyon kevésnek éreztem: a gyakorlati útmutatásokat. A prédikációk és tanítások, a kiváló keresztény szerzők könyvei ugyanis szűkölködtek olyan magyarázatokban, amik a hétköznapi élet cselekvéssorozataira is leegyszerűsítették volna Isten beszédét. Gyakran éreztem azt az istentiszteletek után, hogy bár a hallottakat őszintén szeretném az életemben megvalósítani, fogalmam nincs róla, hogyan tegyem. Nehéz volt számomra ez az időszak, mert a jobbá válás szívbéli eltökéltségét gyakran nem voltam képes a szokásos tevékenységeim szintjére lefordítani. És pontosan így voltam a megbocsátással is. Értettem én, mit mond a Biblia a megbocsátásról, kívülről fújtam már az erre vonatkozó igéket, de hogy a mindennapokban milyen módon kellene ezt megvalósítanom, arról fogalmam sem volt. Ennek a technikáját – a mizantróp familiáris örökségem árnyékában – egyszerűen nem sikerült elsajátítanom.

 

És mivel számos más kezelést igénylő jellembeli hiányossága is volt még a személyiségemnek, így a megbocsátás kérdése évekre háttérbe szorult. Ennek következtében a feldolgozatlan sérelmek miatt végül nyitott és barátságos fiatal nőből lassacskán magamba forduló, arrogáns és emberkerülő kereszténnyé változtam. Kezdtem tehát pont ugyanúgy viselkedni az emberekkel, akár a szüleim.

 

9.jpg

 

Eleinte megmagyaráztam magamnak, hogy a sérelmeim jogosak, ezért a viselkedésemmel semmi probléma nincs. De a prédikációk hatására azért lassacskán felfogtam, hogy bármilyen képtelenségnek tűnik is, valahogy vissza kell változnom azzá a kedves és szívélyes nővé, aki korábban voltam, különben sohasem leszek képes meghatározó részévé válni a gyülekezeti vérkeringésnek. A következő években ezért próbáltam kitörni ebből az elszigetelt, magamba fordult állapotból, de az átkos örökségem egyszerűen nem hagyott. Minden egyes próbálkozással csak egyre tovább mélyültek a sebeim, egyre több bántást és sértést gyűjtöttem be a környezetemtől. Eljutottam odáig, hogy már rettegtem a testvéreimtől, és saját magamtól is, mert a kritikus szituációkban egyszerűen képtelen voltam higgadtan megnyilvánulni. Odáig fajultak a dolgok, hogy teljesen visszavonultam a frekventált szolgálatokból, aztán csak ültem a gyülekezetben a Bibliámba temetkezve, hogy senkivel se kelljen szót váltanom. Közben igyekeztem a sebeim nyalogatása helyett kizárni a tudatomból azokat a testvéreimet, akikkel szemben panaszom volt. Nem is köszöntem nekik, messzire elkerültem őket, és úgy csináltam, mintha a világon sem lennének. Bebújtam a csigaházamba és onnan kukucskáltam kifelé, megvetéssel szemlélve az egymással vidáman smúzoló hívőket, akik a testvéri kapcsolataik ápolása érdekében barátságos, felületes beszélgetésekbe bonyolódtak az istentiszteletek előtt. Az alkalom végén aztán iparkodtam kifelé az épületből, nehogy valakivel is találkoznom kelljen. Habár vágytam rá, megbocsátani mégsem voltam képes. Egy dologban voltam csupán sikeres ezekben az években: magasról tettem mindenki véleményére. Nem érdekelt többé, ki mit gondol rólam. Ha összesúgtak a hátam mögött, mert nem tetszett nekik a ruhám, cipőm, hajam, nevetésem, vagy ahogy az Urat dicsértem, hát fel is fújhatták magukat, akkor sem foglalkoztam velük.

 

A hívő életem szempontjából tehát ez volt az egyetlen haszna ennek a magányos időszaknak, hogy míg az évek során egyre érettebb hívővé váltam, addig az emberi véleményekkel szemben sikerült teljes függetlenséget kialakítanom. Emiatt aztán szép lassan megtanultam a Szent Szellem hangjára is érzékenyebben figyelni, hiszen az emberek vélekedése többé semmiben sem korlátozott. A pásztoraimnak és a férjemnek természetesen továbbra is igyekeztem alárendelni magamat, de a hívőtársaim kellemetlen és kéretlen véleménye már abszolút hidegen hagyott. Csak nevettem azokon, akiket irritált a személyiségem, mert másként éltem és gondolkodtam, mint a környezetemben lévő keresztény asszonyok.

 

18.jpgNekem ugyanis meg volt otthon engedve, hogy legyen saját véleményem, amit a férjem figyelmesen végig is hallgatott. Ha valamit a fejembe vettem, a családomtól támogatást kaptam és nem bunkósbotot. Senki sem próbálta megnyirbálni a szárnyaimat azzal, hogy a létezésemet a háztartásvezetés és gyermeknevelés szintjére kellene korlátoznom. Ha az öltözködésem ékes volt – tehát nem volt fedetlen a mellkasom, térdem és vállam – akkor bármilyen színes, elegáns, csillogó, pompás ruhát, kalapot, bizsut, cipőt felvehettem, otthon senki sem kárhoztatott. Hagyták, hogy az a nő legyek, akinek Isten megteremtett. Nem akarták a személyiségemet mondvacsinált vallásos sztenderdek közé szorítani, vagy erőszakosan átformálni. Amikor tanulni akartam? Hát bátorítottak, támogattak, nyomtak, toltak, győzködtek, dicsértek. A férjem száját egyszer sem hagyta el az a mondat, hogy egy nőnek a konyhában van a helye, hogy csak azután tanulhat, miután elmosogatott. Míg tehát a gyülekezeti kapcsolataimat szinte teljesen leépítettem, addig egyre inkább kezdtem megtalálni önmagamat, a saját egyéniségemet Krisztusban.

 

Eljött azonban annak is az ideje, mikor a Szent Szellem elkezdett szembesíteni ennek a háttérbe vonult létezésnek a lehetetlenségével. Felhívta rá a figyelmemet, hogy amit én megbocsátásnak gondolok, az csupán ügyes elfojtása az évek során felgyülemlett sértettségnek és keserűségnek. Hiszen, ha egy testvérem látványára minden alkalommal görcsbe rándul a gyomrom, akkor annak az embernek még nem sikerült megbocsátanom! Ekkor kezdett az Úr azzal is szembesíteni, hogy valójában nem szeretem a testvéreimet. Mindegyikükben csupán egy potenciális veszélyforrást látok a lelki békém és pozitív önértékelésem megőrzésével szemben. Ahogy ezeket a dolgokat őszinte megdöbbenéssel tudomásul vettem, azonnal erőt vett rajtam az istenfélelem, hiszen pontosan tudtam, mit ígér a Biblia azoknak, akik nem hajlandók szívükből megbocsátani. Ott, abban a pillanatban eldöntöttem tehát, hogy nem fogom ezeket a sérelmeket egy életen át magammal cipelni, inkább teljes szívből megbocsátok mindenkinek, aki valaha bántással illetett.

 

Na, persze! Ahogy azt Móricka elképzeli!

 

Keserves időszak következett ezután, mert többé már nem csaphattam be magamat, nem folyamodhattam ismét az addig hatékonyan működő elfojtás álságos technikájához. Az Úr egyértelművé tette számomra, hogy az elfojtást nem tekinti egyenlőnek a megbocsátással. Az elfojtás arra való, hogy ne érezzünk állandóan dühöt és haragot, hogy ne emésszen fel bennünket a megbántottság ármánya. A megbocsátás azonban egészen mást jelent: a megbocsátás teljes elengedés. Amikor megbocsátottunk egy embernek, akkor a látványa többé már nem tölt el bennünket kellemetlen érzésekkel. Ha eszünkbe jut, már nem kívánunk neki rosszat és nem érzünk iránta utálatot.

 

2.jpg

 

De míg férjuramnak a megbocsátás szinte csettintésre működött, addig én hiába mondtam ki a számmal ezerszer is, újra meg újra, hogy megbocsátok, belül a szívemben semmi sem változott. Ugyanúgy haragudtam, ugyanúgy utálatot éreztem továbbra is. Emlékeztem minden egyes szavára, arckifejezésére, undok mozdulatára annak az embernek, aki a lelkembe belegyalogolt, még tíz-húsz évre visszamenőleg is. Ha őszintén bocsánatot kért, akkor persze örömmel és szívből megbocsátottam neki. De ha ez nem történt meg, akkor a bukását kívántam. Nagyon intenzíven kellett tehát kutatnom a szívből jövő megbocsátás módját és lehetőségeit, különben félő volt, hogy a végén még elkárhozom. Hiszen a Biblia nagyon világosan fogalmaz ebben a kérdésben: "Ekkor az ura magához hívatta őt, és így szólt hozzá: "Te gonosz szolga, minden tartozásodat elengedtem, mivelhogy kérleltél engem; nem kellett volna neked is együttérezned szolgatársaddal, ahogy én együttérző voltam irántad?" Azzal megharagudott az ura, s kínzóknak adta át, míg meg nem adja neki minden tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha szívből meg nem bocsátjátok vétkeiket testvéreiteknek." (Máté 18: 32-35, SZPA fordítás)

 

A Szent Szellem azonban nem csupán azt mutatta meg nekem, min kellene változtatnom. Annak a személyre szabott gyakorlati technikájába is beavatott, ahogy én ezt saját magam, egyénileg megvalósíthatom...

 

– folytatás következik –

 

 

11.jpg