Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Az utolsó interjú C.S.Lewissal

 

lewis.jpg

 

Az utolsó interjút a legendás C. S. Lewisszal, Dr. Sherwood Eliot Wirt keresztény pásztor és író készítette. Wirt hosszú pályafutása során több száz cikket írt, és maga is 28 könyv szerzője volt, köztük a díjnyertes bestselleré: "Jesus, Man of Joy".

 

 

"1963. május 7-én Cambridge-be autóztam, hogy interjút készítsek Clive Staples Lewisszal, a Csűrcsavar leveleinek írójával, a világ egyik legkiválóbb és legtöbbek által olvasott keresztény szerzőjével. Azt reméltem, tanulhatok tőle valamit arról, hogy a fiatal férfiak és nők miként bátoríthatóak arra, hogy az írott szó hatalmát használják fel a hit védelmére.

 

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez az interjú teljesen más lesz, mint bármelyik, amit eddig készítettem. Mr. Lewisra a Cambridge-i Egyetemen lévő Magdalene College téglaépületének egyik szárnyában bukkantam rá, ahol egyébként a középkori és reneszánsz irodalom professzoraként tanított. Felmásztam egy keskeny, hihetetlenül megviselt falépcsőn, bekopogtam egy ősrégi faajtón, melyen az egyszerű „Prof. Lewis” felirat állt, és a házvezetőnő bevezetett a lakásba. A szerényen bútorozott nappalin áthaladva bejutottam a meglehetősen spártai berendezésű dolgozószobába. A professzor egy dísztelen asztalnál ült, amelyen egy régimódi ébresztőóra és egy szintén ódivatú tintatartó állt. Azonnal felengedtem derűs mosolyának és szívélyes modorának köszönhetően, amellyel felállt, hogy üdvözöljön: a barátságos, vidám angol úriember tipikus példányának tűnt. Egy egyenes támlájú székre mutatott, majd leült, kényelmesen elhelyezkedett tweedzakójában és két pulóverében, aztán máris megindult a beszélgetés.

 

Wirt: Lewis professzor, ha lenne egy fiatal barátja, aki keresztény témákról szeretne írni, mit tanácsolna neki, hogyan készüljön fel a feladatra?

 

Lewis: Azt mondanám, hogy ha valaki kémiáról akar írni, kémiát tanul. Ugyanez igaz a kereszténységre is. De magáról a mesterségről szólva, nem tudom, hogyan adjak valakinek tanácsot az írással kapcsolatban, hiszen az tehetség és érdeklődés kérdése. Úgy hiszem, hogy azon ember válhat igazi íróvá, akit nagyon erősen megérint a dolog. Az írás olyan, mint a vágy, vagy a vakarózás, amikor viszketünk. Egy nagyon erős impulzus eredményeként jön létre, és ha ránk tör, akkor utat kell engednünk neki.

 

Wirt: Tudna ajánlani egy megközelítésmódot, amely elősegíthetné egy olyan keresztény irodalmi vonulat létrejöttét, amely elég erős ahhoz, hogy befolyásolni tudja a mi generációnkat?

 

Lewis: Erre vonatkozóan nem tudnék általános szabállyal szolgálni. Nincs receptem, nincs orvosságom. Az írók képzése olyan sokféle, egyedi módon történik, hogy nem a mi dolgunk előírni ezekből valamelyiket. A Szentírás maga sem szisztematikus: az Újszövetségben a lehető legnagyobb változatosság érhető tetten. Isten már megmutatta, hogy bármilyen eszközt fel tud használni a maga céljaira. Talán emlékszik arra, hogy Bálám szamara a nyerítései közepette egy nagyon hatásos prédikációt mondott el…

 

Ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy az interjúalanyomat micsoda belső tűz hevíti. Elhatároztam, hogy nyitottabb kérdéseket intézek hozzá.

 

Wirt: Írásainak ismertetőjegye egyfajta könnyedség, amely még akkor is átjárja őket, ha súlyos teológiai témákkal foglalkoznak. Hogyan sajátítható el ez az írói magatartás?

 

Lewis: Szerintem ez leginkább vérmérséklet kérdése. A középkor írástudóinak tanulmányozása és G. K. Chesterton munkássága azonban sokat segített abban, hogy a sajátommá váljon ez az attitűd. Chesterton például nem félt attól, hogy komoly keresztény témákat humorral társítson. A középkori mirákulumjátékoknak is szakrális tárgya volt – például Krisztus születése –, de annak előadását vásári komédiával ötvözték.

 

Wirt: Ez azt jelenti, hogy Ön szerint a keresztény íróknak viccesnek kell lenniük?

 

Lewis: Nem. A lelki témákról való erőltetett tréfálkozást utálatosnak tartom, és néhány vallásos író azon igyekezete, hogy humoros legyen, egyszerűen visszataszító. Vannak olyanok, akik nehézkesen, míg mások könnyed stílusban írnak. Én azért részesítem előnyben a könnyedséget, mert meg vagyok győződve arról, hogy elég sok körülöttünk a megjátszott tisztelet. Túl sok komolyság járja át a szakrális dolgokat; túl sok a szenteskedő beszéd.

 

Wirt: Nem gondolja, hogy illő és hasznos dolog a komolyság a szakrális légkör megteremtése során?

 

Lewis: Igen is és nem is. Különbség van a személyes és a közösségi hitélet között. A komolyság illő a templomban, de azok a dolgok, amelyek illendőek Isten házában, nem biztos, hogy megfelelőek odakint, és ez fordítva is igaz. Elmondhatok egy imát fogmosás közben, de ez nem jelenti azt, hogy a templomban is fogat kéne mosnom.

 

Wirt: Mi a véleménye azokról az írásokról, melyek ma a keresztény egyházon belül megjelennek?

 

Lewis: A keresztény hagyományt folytató íróktól megjelenő írások jó része botrányos, és valójában csak elfordítják az embereket az egyháztól. Ezért elsősorban a liberális írók felelősek, akik folyamatosan farigcsálnak és igazítanak valamit a Szentírás igazságán. Nem értem, hogyan jelenhet meg egy olyan ember műve nyomtatásban, aki minden olyan dologról azt állítja, hogy nem hisz benne, amelyet egyébként természetesnek tekint, amikor felveszi a palástot. Ezt egyfajta prostitúciónak érzem.

 

Wirt: Mit gondol John Robinson woolwichi püspök nagy vihart kavart új könyvéről, a Honest to Godról (Őszintének lenni Istenhez)?

 

Lewis: Az őszinteséget többre tartom az „Istenhez való őszinteségnél”.

 

Wirt: Milyen keresztény írók voltak hatással Önre?

 

Lewis: A legtöbb segítséget és inspirációt jelentő kortárs könyv Chesterton tollából származik, és Az örökkévaló ember címet viseli. Idetartozik még a Symbolism and Belief  (Szimbolizmus és hit) Edwyn Bevantól, A szent Rudolf Ottótól és Dorothy Sayers színdarabjai.

 

Wirt: Azt hiszem, Chesterton volt az, aki arra a kérdésre, hogy miért lépett be az egyházba, azt felelte: „Azért, hogy megszabaduljak a bűneimtől.”

 

Ezen a ponton meglepett Lewis professzor válaszának gyorsasága.

 

Lewis: Az nem elegendő, ha csupán meg akarunk szabadulni a bűneinktől. Hinnünk kell az Egyetlenben is, aki megment minket a vétkektől. Nem csak a bűnösségünket szükséges felismerünk: hinnünk kell a Megváltóban is, aki eltörli a vétkeket. Matthew Arnold egyszer azt írta: „Az, hogy éhesek vagyunk, még nem bizonyítja azt, hogy van kenyerünk.” Abból, hogy tudunk a bűnösségünkről, még nem következik az, hogy a megváltásban is részesültünk.

 

Wirt: Az öröm vonzásában címet viselő könyvében arról ír, hogy kapálózva, birkózva, bosszúsággal telve tért meg, tekintetével mindenhol menekülési útvonalat keresve. Azt sugallja, hogy Ön mintegy rá volt kényszerítve arra, hogy kereszténnyé váljon. Érzi-e azt, hogy megtérésekor egy döntést hozott?

 

Lewis: Nem így fogalmaznék. Az öröm vonzásában lapjain azt írtam, hogy „mielőtt Isten egészen körülzárt volna, tulajdonképpen fölkínálta a tökéletesen szabad döntés lehetőségének pillanatát”. De azt érzem, hogy a döntésem nem volt olyan fontos. Inkább tárgy voltam ebben az ügyben, mint alany. Rólam döntöttek. Utólag örültem annak, ahogy mindez megoldódott, de amit abban a pillanatban Isten szájából hallottam, az az volt, hogy „tedd le a fegyvert, és akkor beszélhetünk”.

 

Wirt: Ez úgy hangzik, mintha a döntése egy nagyon meghatározó pillanatához érkezett volna el.

 

Lewis: Nos, azt mondanám, hogy a legnagyobb kényszer által kiváltott cselekedet egyúttal a legszabadabb is. Ez alatt azt értem, hogy az ilyen tettből egyetlen porcikánk sem vonhatja ki magát. Ez egy paradoxon. Az öröm vonzásában lapjain úgy fogalmaztam meg ezt, hogy én döntöttem, bár nem tűnt lehetségesnek, hogy az ellenkezőjét tegyem.

 

Wirt: Húsz évvel ezelőtt azt írta, hogy „egy ember, aki csupán ember és hasonló dolgokról beszél, mint Jézus, nem válna nagy erkölcsi tanítóvá. Vagy tébolyult lenne – ugyanolyan, mint aki azt mondja róla, hogy tökkelütött –, vagy a pokol ördöge. Választanunk kell. Ez az ember vagy Isten fia volt – és az ma is –, vagy őrült, vagy még valami annál is rosszabb. Bezárhatjuk, mint egy bolondot; leköphetjük és megölhetjük, mint egy démont; vagy a lábai elé borulhatunk, Istennek és Úrnak nevezve őt. De ne jöjjön nekem senki ezzel a lekezelő ostobasággal arról, hogy Jézus mekkora humanista tanító volt! Ezt a lehetőséget ő nem hagyta nyitva az emberek számára. Nem ez volt a szándéka.” Megváltozott azóta a véleménye?

 

Lewis: Azt mondanám, hogy lényegileg nem változott.

 

Wirt: Egyetért-e azzal, hogy a keresztény irodalom célja – beleértve az Ön könyveit is – elősegíteni az olvasó találkozását Jézussal?

 

Lewis: Ezt a megfogalmazást nem érzem sajátomnak, de valóban ez a cél lebeg előttem. Például épp most fejeztem be egy könyvet az imádságról: egy képzeletbeli levelezést valakivel, akinek az imádkozás nehézségeivel kapcsolatban akadnak kérdései.

 

Wirt: Hogyan tudjuk elősegíteni embertársaink Jézussal való találkozást?

 

Lewis: Istenre nem kényszeríthetünk rá valamilyen sablont. Sokféle módja van annak, hogy a Királyságába vezessük az embereket, olyan módok is, amelyeket különösen utálok! Így megtanultam, hogy elővigyázatos legyek a kritikát illetően.

 

De el is zárhatjuk az odavezető utat. Keresztényként gyakran érzünk kísértést arra, hogy felesleges engedményeket tegyünk azoknak, akik – velünk ellentétben – nem hisznek Istenben. Túl sokszor meghátrálunk. Most persze nem arra gondolok, hogy kellemetlenséget kell okoznunk azáltal, hogy nem a megfelelő pillanatban teszünk bizonyságot, de vannak helyzetek, amikor igenis ki kell mutatnunk azt, hogy nem értünk egyet. Meg kell mutatnunk keresztény lelkületünket, ha hűek akarunk maradni Jézus Krisztushoz. Nem maradhatunk némák, nem adhatunk fel mindent.

 

Van egy Aslan nevű szereplő az egyik gyerekmesémben, aki ezt mondja: „Senkinek nem mondok el más történetet, csak a sajátját.” Nem tudok arról beszélni, hogy Isten miként bánik másokkal: én csak azt tudom, hogy velem személyesen hogyan cselekedett. Persze imádkozhatunk a lelki ébredésért, sőt különböző módokon tehetünk is valamit érte. De ne feledjük, hogy sem Pál, sem Apollós nem adhat lelki növekedést! Ahogy Charles Williams mondta egyszer: „Az oltárt gyakran azért építjük fel egy helyre, hogy a tűz máshol gyúlhasson ki.”

 

lewis4.jpg

 

 

Forrás: cbn.com